Régóta nem kapott akkora sallert az öntelt, felfuvalkodott emberiség, mint most a világjárvány idején. Az Istent megtagadó, ám egyre gátlástalanabbul Istent játszó teremtmény még felvilágosodásnak nevezte a teljes elmeháborodáshoz vezető folyamat kezdetét, amely korunkban a kamaszokon végzett nemváltó műtétek formájában érte el az elsötétedés csúcspontját. Egy végzetes téveszme határozza meg a ma élő emberek egy jelentős részének gondolkodását, s e téveszme hirdetői mindenkit őrültnek tartanak, akik kételkedni merészelnek kitalált világuk igazában. És akkor jön egy aprócska, láthatatlan valami, egy vírus, amiről nem tudunk szinte semmit, és felszámol körülöttünk mindent, amit szabadnak hittünk és öröknek. Tudósok hada, nagy tekintélyű intézetek, kormányok pénzt és időt nem kímélve vetették magukat az ellenszer kutatásába. A tömeg pedig magát szórakoztatja a legvadabb összeesküvések koholmányaival, mert semmi nem oldja az abból fakadó szorongást, hogy nem tudunk szinte semmit.
Furcsa kettősség jellemzi ehhez a nem tudáshoz való viszonyulásunkat is. A józan eszükre hallgatók betartják az alapvető higiéniai előírásokat, igyekeznek minden lehetséges eszközzel akadályozni a vírus terjedését. Alázattal tűrik a nehézségeket, nem dőlnek be álhíreknek, helyén kezelik a szenzációkat és a világvége beharangozóit is. Bíznak a tudósokban, a nagy tekintélyű intézetekben, a frontvonalban dolgozó orvosokban, mentőkben, hogy előbb-utóbb lesz annyi tapasztalatuk, amiből kiindulva megértik Istennek a járványba kódolt üzenetét, s akkor meg tudják majd fékezni a terjedését. De tudják, hogy alig tudunk valamit.
Ezzel szemben a liberális véleményterror áldozatai utcai tüntetéseken hőbörögnek a korlátozó intézkedések ellen. Felfújt hólyag mivoltuk nem tűr semmiféle beavatkozást értelmetlen létezésük reklámvezérelt napi rutinjába, amit persze egyedinek hazudnak. Önmagukon kívül nem bíznak senkiben és semmiben, de tömegbe verődve harsányan ordítozzák a rájuk telepedett hálózatok ostoba lózungjait a korlátok nélküli szabadságról és a félremagyarázott egyenlőségről. Őket nem zavarja, hogy nem tudnak semmit, úgy hirdetik együgyűségüket, mintha megfellebbezhetetlen igazság lenne. A két tábor egyre távolabb kerül egymástól, a megértés esélye a nullára csökkent.
De nem csak ettől tragikus számunkra ez a világjárvány. Brüsszelben még mindig fontosabb a nagyon felvilágosult pökhendiknek a magyar jogállamiságon rágódni, mint a járvány elleni védekezést megszervezni. Idehaza pedig a balliberális ellenzék megmutatta, hogy teljességgel alkalmatlan az ország vezetésére. Pártjai a DK-tól a Jobbikig úgy viselkednek a legsúlyosabb helyzetekben is, mint egy Facebook-csoport, amelynek tagjai a remélt virtuális elismerés reményében a legvadabb ostobaságokkal hergelik egymást.
Semmit nem számít a valóság, ha nagyot lehet rúgni a kormányba, amelyik az emberi életek megmentésére, a létezés normális feltételeinek megteremtésére koncentrál. Semmit nem értenek ennek a logisztikai hadműveletnek a bonyolult összefüggéseiből, de nem is érdekli őket. A lényeg, hogy mindig mondjanak valami nagyobbat, valami hangzatosabbat, és csökkentsék a védekezésben résztvevők iránti bizalmat. De szavaiknak nincs semmi súlya. Nincs mögötte sem tudás, sem megfontolás. Nem véletlen, hogy legnépszerűbb figurájuk az a Karácsony Gergely, aki egy hatéves gyerek szintjén kezeli a nyakába szakadt felelősséget. Ismét rá kellett döbbennünk, hogy a bajban egyáltalán nem számíthat rájuk az ország.
Ez a járvány legsúlyosabb felismerése.
Gajdics Ottó
Magyar Nemzet
