Eddig az antiszemita és náci Ady Endre munkásságából emeltük ki a legegyértelműbben antiszemita és náci elemeket, amelyekhez a „faj”, „fajta”, „vérség”, „harc” szörnyűséges, náci reminiszcenciái tapadnak. (Ha ma valaki szeretnél lenni az agyhalottak kasztjában, akkor az emlék helyett muszáj a reminiszcenciát használnod! Dixi!) Ha tovább vizsgáljuk az alapvetően náci és antiszemita magyar népből kihajtó magyar irodalmat, rájövünk, hogy Ady korántsem egyedülálló képviselője az Európát elborzasztó kirekesztő, antidemokratikus, rasszista és diktatórikus eszméknek. Itt van mindjárt a „proletárköltő”, József Attila, na, hát ő sem jobb a Deákné vásznánál! Itt van mindjárt ez a verse, amely egy hitvallás a „mester”, Ady mellett: „A sírás nekem nem kenyerem. / Az Úr megverte kushadt fajtám – / Most nekilátok s én verem. // Talán az Ima sáppad ajkán, / Ha az Üvöltés ott terem. // S ha föl nem üvölt hulla-fajtám, / Addig verem, mig szétverem.”
József Attila már a vers címében egyértelművé teszi, hol is áll: Ady Endre helyett mondom. S persze – ha már Ady helyett mondja! –, jöhetnek a „fajra”, „fajtára” utaló kitételek, vagyis a kirekesztés, a más „fajúak” megbélyegzése és lenézése, a nácizmus és az antiszemitizmus. József Attila mellett ugyanilyen vonzalmakról árulkodik Kosztolányi Dezső életműve is. Vizsgáljuk meg először a Magyar romokon című költeményét: „Jaj, régi kertünk? / Jaj, versek álma? / Jaj, drága fajtám? / Jaj, bús vidékem? // Jaj, hogy sziszegjek? / Jaj, hogy üvöltsek? / Jaj, hogy kígyózzak? / Jaj, hogy harapjak? // Jaj, hol az arcom? / Jaj, hol a múltam? / Jaj, hol az ágyam? / Jaj, hol a sírom?”
A fájdalom, a kétségbeesés, az útkeresés kínja természetesen Kosztolányinál is csak a saját „drága fajtámra” vonatkoztatható, megerősítve ezzel a kirekesztés és felsőbbrendűség örök magyar meggyőződését. Rémes! De Kosztolányi még egy kutya kapcsán is képes eljutni a „saját fajtájáig”!
„Hattyú kutyám. // Ülj itt s vigyázz a házra, / te farkasok szelíd, fehér fia, / ős embergyűlölő, kinek a léptünk / álmatlan, éber neuraszténia. / Ne engedd, hogy istentelen lerontsák, / mit szívből, agyból raggatott a kéz. / Hadd álmodozzon pár évig a gazdád / a körbe, mely szűk és bezárt egész. / Kik messze vannak tőlem és igémtől, / ne jöjjenek át soha a falon. / Ott túl úgyis az utca van, az utca, / rokontalan szivemnek borzalom. / Állj a határnál, híven, régi jelkép, / igaztalan világban az igaz, / tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre, / fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.”
Lássuk be, ez sok mindent megmagyaráz… S az ismert módszer szerint, amellyel a magyar nácik és antiszemiták leplezni próbálják elveiket és szenvedélyeiket, Kosztolányi is ostorozza Adyt, például itt és így: „Ő maga is »küldetést« érez, mégpedig többfélét. Az első körülbelül az, hogy ennek a földnek a Messiása legyen. Hogy miből áll az ilyenfajta küldetés, nem tudjuk. Gyakran halljuk, hogy »harcol«, és fajtáját ostorozza a jövő felé.” S aztán, a „fajtáját ostorozó Ady” kritikája után Kosztolányi megírja nagy, összegző vallomását a hazájáról, a „fajtájáról”, a népéről (Völkisch!), amelyben természetesen előkerül a „vér” és a „vérségi” összetartozás toposza, mint a legősibb náci toposz, még a rúnák világából: „Mint aki búcsúzik, beszélni akarok. / Itt éltem én, vér véretekből, magyarok.”
Nyilván nem okozhat meglepést egyetlen igazi, európai demokratának sem, hogy ebből a költészetből nőtt ki a náci magyar esszéirodalom is.
Nézzük például Németh László munkásságát. A magyar náci esszéirodalom legnagyobb mestere így ír a Második szárszói beszéd című munkájában: „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt »bennszülötté« ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. Ha a színesekre gondolnak, tudják, mit értek bennszülöttön. Állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van.
Újkori történelmünket tanulságos e folyamat előrehaladta szerint osztani korszakokra. A mohácsi vésszel csak állami életünk felsőbb irányítását vesztettük el; a helyi kormányzat mindenütt magyar maradt, Erdélyben az állam is; nép és urai nemcsak a közös gondolkozásmódban tartoznak össze: akkor kapcsolja őket egy új kultúrmozgalomba a közös prédikátor. A szatmári békével a magyarság szorosabb gyámság alá kerül. Országa idegen népeknek és idegen birtokosoknak lesz települési területe. A privilegizált jövevényekkel szemben ellenőrzött elem. Vallásában nyomják, erkölcsében rontják. Előmenetel és hűtlenség lassan egyet jelentenek. A vidékre szorult magyar úri rend és a nép közt azonban még megvan a patriarkális kultúrcsere; a közhittel ellentétben a főnemességet is csak 1795-tel vesztjük el egészen. A Ferenc-kor a legnagyobb zökkenő lefele, ekkor kezdődik meg az alsóbb nemesség elnémetesedése is, Nyelvünk most rúgódik el a népnyelvről; műveltek és műveletlenek közt most lép föl az az átbeszélhetetlen űr, amelyet Móricz Zsigmond olyan szépen éreztet Rózsa Sándorában. De a kulturális szakadék fölött a korszak vége felé még gyönyörű hidat vernek a demokrata elvek, az irodalom nép felé fordulása. A Bach-korszakkal egy vadidegen rendszer nő bele minden eddiginél mélyebben a nemzet testébe; iparunk most lesz idegen monopólium. S a magyarrá cégérezett Habsburg-királyság csak leplezi, de nem állítja meg a folyamatot. Mint a többi Habsburg-országban, nálunk is egy magát magyarnak nevező felületes nemzetköziség veszi át a gyarmatosítók szerepét. Míg a magyarság elhúzódik, dacoskodik és kivándorol: ő szerzi meg az iparosítás előjogát, néhány maharadzsa égisze alatt ő kormányozza az új hivatalnokállamot, ő csinál kultúrát s tudományt neki, s ő vezeti az országot az új világháborús sokk felé. A magyarság bennszülött jellege ebben a korszakban már nyilvánvaló: műveltség, hatalom, gazdagság mind ellene van.
A kihagyott fényes történeti nevek és órák is azt bizonyítják, hogy a magyarság nem egykönnyen adta meg magát ennek a bennszülöttsorsnak. Újkori története s különösen irodalomtörténete azért olyan gyönyörű, mert a legmostohább viszonyok közt is összeszedte magát, s a semmiből szinte, hatalmas mozgalmakat hozott létre, hogy magát teljes nemzetté egészítse ki.
A teljes cikk IDE kattintva olvasható
