A Romániában hivatalos történetírás rangjára emelt dákoromán kontinuitás elmélete szerint a románok a római Dacia tartomány mintegy 150 év alatt romanizált dák őslakosainak és a rómaiaknak a leszármazottai. Az elfogadottabb elmélet szerint a román nép kialakulása a 8. században a Balkán-félszigeten kezdődött, s innen vándoroltak északra, Erdélyben az első hivatkozások a 13. században említik őket. Az önálló román fejedelemségek - Moldva és Havasalföld - a 14. században alakultak ki, és 1600-ban Vitéz Mihály vajda néhány hónapig Moldva, Havasalföld és Erdély fejedelmének is mondhatta magát. Az évszázadokon át török függőségben álló két fejedelemség 1859-ben közös fejedelmet választott, 1861-ben formálisan is egyesültek, a Román Királyság teljes függetlenségét az 1878-as berlini kongresszus ismerte el.
A számbelileg egyre gyarapodó, javarészt földműves erdélyi románság csak a 18. század végétől ébredt öntudatra. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a balázsfalvi gyűlés még csak a román nemzet politikai elismerését, a nyelvhasználat biztosítását követelte. A dualizmus korában a románok már többségbe kerültek, Erdély lakosságának 55 százalékát tették ki (jóllehet a városlakók aránya még az öt százalékot sem érte el), de a nemzetiségi törvény nem ismerte el őket nemzetnek. Az 1892-es, egyenlő jogokat és az elmagyarosítási kísérletek beszüntetését követelő memorandum szerzőit elítélték, ettől kezdve a románság vezetői már a Román Királysággal való egyesülést tekintették céljuknak.
Románia 1916-ban az antant oldalán lépett be az első világháborúba, de Erdélybe benyomult csapatait a német és osztrák hadsereg egy hónap múlva kiszorította, és az év végére Bukarestet is elfoglalta. A vereségek sorozatát elszenvedő Románia 1917 decemberében fegyverszünetre, 1918 májusában különbékére kényszerült. Románia 1918. november 10-én, egy nappal a német kapituláció előtt ismét hadat üzent Németországnak, és a győztesek oldalán fejezte be a háborút. A román hadsereg november végén megkezdte a bevonulást Erdélybe, ami ellen a magyar kormány semmit nem tudott tenni.
A legerősebb magyarországi román politikai erő, a Román Nemzeti Párt 1918. október 12-én Aradon tartott tanácskozásán deklarációt fogadott el, amelyet október 18-án hoztak nyilvánosságra, Tisza István előző nap ismerte be, hogy „ezt a háborút elvesztettük”. A nyilatkozat leszögezte: a nemzetek önrendelkezési jogával élve nem ismerik el a magyar kormány és parlament jogát arra, hogy intézkedjen a magyarországi „román nemzet” sorsáról, erről csak az összehívandó román nemzetgyűlés határozhat.
Az 1918. október 30-31-i őszirózsás forradalom után Erdélyben a románok is megalakították Nemzeti Tanácsukat, amely november 9-én felszólította a magyar kormányt, adja át a „Kelet-Magyarország feletti szuverenitást”. Az ezt követő aradi tárgyalások eredménytelenül végződtek, hiába ajánlott a magyar fél kantonokra osztott Erdélyt. November 20-án megjelentek a román csapatok Erdélyben, az aradi Romanul című lap másnap közzétette a nemzeti gyűlés megtartásáról szóló felhívását, helyszínül Gyulafehérvárt, „a román nép történelmi várát” jelölték meg.
