– Miért fontos, hogy a mindenszentek, illetve halottak napja során megemlékezzünk elhunyt szeretteinkről?
– Az emlékezés láthatatlan köldökzsinór, amely összeköt minket a jelen nem lévőkkel, a fontos személyekkel, és a jelenbe hozza a múltat számunkra. Azt szokták mondani, hogy az hal meg, akire már nem emlékeznek. A minket életben tartó, tápláló, nevelő, minket szerető személyekhez genetikai kötelékek, sőt pszichogenetikai összetartozási érzések kötnek. Ezáltal született meg a közös, tradicionális megemlékezés ünnepe. Ez az ünnep az életünkért történő hálaadás is, a lelkünkben tovább élő őseinkhez tartozás, valamint a tisztelet és a szeretet kifejezése.
– Milyen módon lehet az ünnepen kívül a mindennapokban is fenntartani az elhunytak emlékezetét?
– Ha az elvesztett személytől való elbúcsúzás megtörtént, és nincs lezáratlan feszültség az elhunyttal kapcsolatban, akkor az életünk eseményei mind időben távolabbra viszik és halványítják az elvesztés fájdalmát, körülnövik a fájdalmas eseményt, mint a borostyán a sírokat. A lelki temetés azonban sajátos történés, mert valamit, ami az elhunytra emlékeztet, életre szólóan megtartunk. Lehet ez egy tárgyi vagy egy lelki emlék is.
Például ültetünk az emlékére egy fát vagy egy-egy szokását magunk is átvesszük, így mintegy magunkba építjük őt. Gyakran ez észrevétlenül és magától értetődő természetességgel zajlik, nem tudatosul a mély lelki háttér. Ez az egészséges út. Ilyenkor az emlegetése természetes, kapcsolatilag „nincs elhantolva”, bennünk tovább él.
A teljes interjút ITT érheti el.
Magyar Nemzet
