Mintha béke és nyugalom lenne Kárpátalján: csiripelnek a madarak, zöldellnek a fák, minden olyan, mint 2022 előtt volt. Látszólag. Az utcák üresebbek, nők, gyermekek és idősek sétálnak a nagyobb városok korzóin, illetve azok a férfiak, akiket betegség miatt leírt a sereg, esetleg háromnál több gyermekük van vagy éppen gyámságot vállalnak valaki felett. Meg a tanárok érezhetik magukat szabadabbnak, és azok az egyetemisták, akiknek az első diploma megszerzéséig törvény biztosítja a halasztást.
Viszonylagos biztonság mindez. Ukrajnában ugyanis – ahogy az Ursula von der Leyen legkedvesebb demokráciájára jellemző – semmi sem biztos. A törvények és a rendeletek ideig-óráig tartanak, ha az érdekek azt diktálják, akkor bárki beáldozható. Szinte minden településen van már katonaparcella, ami a rokonok, édesanyák, feleségek zokogásától hangos.
Sírástól hangosak a vidék hadkiegészítő parancsnokságai is, ahova a távoli vagy éppen közeli országból érkezett katasztrófaturista, önkéntes vagy épp a rendszerrel szimpatizáló politikus aligha lát be. Ahol odabent az utcáról elrabolt férfiak bömbölnek, mint a gyermekek, odakint pedig az asszonyok keresik hozzátartozóikat. Van, aki gyerekkel megy keresni eltűnt férjét, van, aki egyedül elveszett fiát. Választ egyikük sem kap. Az ember errefelé nem számít. Sohasem számított, legalábbis 1944 óta biztosan nem. A férfiakat úgy szedik össze Kárpátalja utcáiról, mint a sintérek az állatokat. Ezzel a metaforával élnek nap mint nap a kárpátaljai emberek. A hadkiegészítőket pedig, melynek ukránul TCK a rövidítése, egyenesen Gestapónak nevezik.
A teljes cikk a Magyar Nemzet honlapján olvasható.
Fotó: AFP