– A zene és az irodalom mindig meghatározta az életét, különösen Ady Endre költészete. Hogy indult ön számára az Ady-korszak?
– Előbb született meg a Holdfényt vetettem című, Weöres Sándor Rongyszőnyegéből készült lemezünk, és az Encián, Sík Sándor verseivel, amikor a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója felkért egy Ady-estre. Már az általános iskolában szerettem az irodalmat, de valójában Pannonhalmán, a gimnáziumi éveim idejében talált el Ady néhány verse. Három magyartanárom volt a gimnáziumban, közülük az első Sámson Edgár, aki egy rigorózus öregúr volt és nagy Petőfi-rajongó, de imádtam az óráit. Halála után a szintén tudósalkat Söveges Dávid követte őt a katedrán. Imponáló eleganciával adott elő, rajongtunk érte, akárcsak Szabó Flórisért, aki már az érettségiig vitt bennünket. Ő mondogatta mindig, tréfálkozva:
Úgy nézzetek rám, csak ketten, Babits meg én, olvastuk eredetiben, olasz nyelven az Isteni színjátékot.
Humán érdeklődésű voltam, a magyar irodalom, történelem, a zene, a rajzolás és a zongorázás érdekelt. Noha matematikából közepes voltam, de ezzel a pannonhalmi közepessel simán felvettek a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára, ami ma egyetem. Bölcsészkarra egyházi gimnáziumból nem mehettünk akkor. A villamosmérnöki diploma pedig egy eszköz volt arra, hogy Budapestre költözhessek.
– Volt-e meghatározó vers, ami megszólította?
− Emlékszem, Flóris atya hívta fel a figyelmemet a Jó Csönd herceg előtt című Ady-versre. Olyan ősi félelmek rejtőznek ebben a műben, ami mindenkiben ott él, a kisgyerektől a felnőttig, és erre én olyan tizenvalahány évesen ráéreztem. Az ötvenes években sokféle félelmet éltünk át: a szüleim és a nagyszüleim az ávósoktól rettegtek. Csak ünnepek idején politizált a család, s nekünk, gyerekeknek minderről hallgatnunk kellett. Visszatérve Adyra, a Föl-földobott kő című versét is mindig dédelgettem magamban. Ady aztán 2018-ban bukkant fel újra, annak az évnek a nyarán keresett meg Bárány Anzelm, a Bécsi Collegium Hungaricum igazgatója, aki rákérdezett, van-e Ady-műsorunk? Nem volt, de visszakérdeztem, mikorra kellene? A következő év januárja volt a határidő. Addigra lesz, ígértem, s azonnal fejest ugrottam Ady verseibe, olyan szemmel válogatva, melyik vers alkalmas dalszövegnek. Olvastam, míg meg nem szólaltak bennem a dallamok. Két album, a Budapest éjszakája szól és az Eladó a hajó című lemez született Ady verseire a Makám előadásában. A legújabb formációnk pedig a Makám Quartet.
− Ha már Budapest éjszakája szól: mit kell tudnunk a Budapest iránti rajongásáról?
− Első albérletem 1971-ben a Szófia utca–Nagykörút sarkán volt. Rögtön beleszerettem a városba, mely rajongás nem lanyhult azok után sem, hogy zenészként bejártam a világot. Párizs, Berlin, Prága, és sorolhatnám a többi gyönyörű helyet, szintén elvarázsolt, de Pest-Buda maradt a szerelem.
− Zeneileg mi határozta meg az útját?
− Az indiai zenével a Banglades filmben találkoztam, s a szitárt egy zenészbarátom szobája falán pillantottam meg. Egy pendítés elég volt, hogy eldöntsem, meg akarok tanulni rajta játszani. Három évig jártam Ravi Shankar magyar tanítványához, Kozma Andráshoz, aki egy ponton túl azon dilemma elé állított, hogy az észak-indiai klasszikus zenét választom-e hivatásul vagy a magam útját akarom járni. Az utóbbi mellett döntöttem, de az a sok tudás, amit megszereztem, máig hatóan beépült a zenéimbe.
A Balkán zenéje szintén megfogott, többek között az európai fülnek szokatlan, asszimetrikus ritmikája miatt.
A teljes interjút ITT érheti el.
Fotó: Krulik Ábel
Magyar Nemzet
