A cári birodalomtól a Szovjetunióig viszonylag rövid, de annál véresebb út vezetett. Nyugodtan felejtsük is el, amit erről az időszakról a kommunizmus alatt tanultunk. Azt viszont jó újra végig venni, hogyan jutottunk el a cári család lemészárlásához. A Krím ügyében 1853-ban a törökök és az oroszok háborúba keveredtek.
A napóleoni háborúban az oroszokkal szövetséges hatalmak, Anglia, Franciaország nem a Napóleon legyőzésében a fő terhet vállaló oroszok, hanem a törökök mellett léptek be a háborúba és az oroszok „Szent” szövetségese, Ausztria sem nyújtott segítséget. Utóbbi magyarázata, hogy 1816 óta a pénzt már ott is a Rothschildok számolták. Oroszország katonailag és gazdaságilag is megrogyott. Súlyos helyzetében kénytelen volt Alaszkát eladni az Amerikai Egyesült Államoknak, és a Nyugat által ajánlott kölcsönöket is elfogadni, „reformok” és politikai feltételek ellenében. A lépés, hogy az oroszok szakrális monarchiaként katonailag is a „haladó” nyugat oldalra álltak át, a kényszer műve volt.
Nagy szükség volt ugyanis rájuk a készülődő nagy európai összecsapáshoz az I. világháborúhoz. Nem tudható, de elképzelhető, hogy a cári család 1917-ben a saját kárán döbbent csak rá végzetes tévedésére.
A második ellenbirodalmi próbálkozás a Harmadik Birodalom, legyőzése sem lett volna elképzelhető az immár „vörös” orosz birodalom hatalmas áldozatvállalása nélkül.
A Nyugat elleni orosz katonai intervenciótól való állandó rettegés szülte meg Romániát is röpke hetven éven belül. A fő konstruktor a szabadkőműves ihletésű III. Napóleon kormányzata volt. Két középkori állapotban lévő fejedelemségből gyúrták össze, sebbel-lobbal.
A Nyugat a kapcsolati hullámzások közepette nemcsak rettegett a nagy keleti birodalomtól, de ha alkalma adódott, szívesen rátette kezét kifogyhatatlan gazdagságára is. A krími háború kifejezetten ezt a célt szolgálta, kirobbanó sikerrel.
Minderről részletesen a teljes adásban:
