A cikket változtatások nélkül közöljük:
„ […] ki először el meri mondani, / kiáltani, bátor, bátor, / azt a varázsszót, százezerek / várta lélekzetadó szent / embermegváltó, visszaadó, / nemzetmegmentő, kapunyitó, / szabadító drága szót, / hogy elég! hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már! […])”
(Babits Mihály: Húsvét előtt)
Vegyenek egy nagy levegőt, és olvassák.
Egy hét szalagcímei a magyar sajtóból: Macron NATO-csapatokat küldene Ukrajnába, szakértők szerint ezzel belesodorná a NATO-t a háborúba. Macron kitart amellett, hogy nyugati katonák is mehetnének Ukrajnába, szerinte „stratégiai ugrásra” van szükség. Beláthatatlan következményei lehetnek a német–orosz lehallgatási botránynak. „Mocskos zsidó” felkiáltással ütöttek meg egy zsinagógából kilépő férfit Párizsban. Irgalmatlan botrány tört ki a Krím elleni támadás esélyeit latolgató német tisztek kiszivárgott beszélgetése miatt. Az oroszokat nagyon érdekelné, hogy a német tisztek miért tárgyaltak a krími híd felrobbantásáról. Lengyel védelmi miniszter: Rendkívül veszélyes a biztonsági helyzet Európában. Forrnak az indulatok Olaf Scholz háborús kijelentése után. Jobboldali politikust próbálnak elhallgattatni Olaszországban. Az orosz határon gyakorol a NATO: az északi területek lerohanására készülnek. Pattanásig feszült a német–francia viszony Ukrajna miatt. Székelyföldre vonul a román hadsereg. Orosz–ukrán háború: az igazság volt az első áldozat. Iszlamista indíttatású volt egy ortodox zsidó ellen elkövetett késelés Zürichben. Akcióban az olasz antifa: jobboldali politikust próbáltak elhallgattatni. A krími hidat felrobbantani nem kell félnetek jó lesz.
Nem, nem 1938 van, nem is 1939, de még csak nem is 1914. 2024 van. Tavasz. Március. És nem lesznek itthon a katonák, mire lehullanak a levelek. Hiszen még el sem mentek. Talán el sem mennek majd. Minek mennének? Meghalnak, mielőtt felcihelődnének. Meghalunk mindannyian.
Tavasz van. Március. Harminchat éve ilyenkor Fideszt alapítottunk. Naivságunknál csak illúzióink voltak nagyobbak. Hittünk mindenben, ami a Lajtán túl van, ami az Óperenciás-tengeren túl van – Óperencia: Ober Enns, az Ennsen túl. Nyugaton. A mi harminchat évünk: az illúzióvesztések kora. S ím, itt állunk most, illúziók nélkül, tíz körömmel kapaszkodva önmagunkba s az igazunkba vetett hitbe.
Nekünk ez maradt. S ez nem is kevés. Harminchat éve bolyongunk, Nyugatról haza. Mint Odüsszeusz Trójából Ithakába. S itthon? „Hígfejű törpék”.
Hagynának egy kicsit magamra / Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nem fognak. Eszükbe sincs, hiszen nincs is eszük. De még hübriszük sincs. Tökmag Jankók. Magunk vagyunk, magunkra maradtunk. Tisza állt így a Koronatanácsban, és mondta, magányosan: ha háború lesz, „semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk”. Csak röhögtek. Mire lehullanak a levelek, itthon lesznek a katonák.
Most még háború sem kellett, hogy a Nyugat mindent elveszítsen. Elveszítse önmagát. S így, mindent elveszítve ájuljon bele a háborúba.
Mondják a nagyot. S a még annál is nagyobbat. Egymásra licitálnak. Közben már azt sem tudják eldönteni, fiúk-e vagy lányok. Átoperálták magukat. Emberből homunculusszá. A Nyugat elfűrészelte maga alatt még a semmi ágát is, ül a földön, zabál, ürít, hazudik. Mélységesen sajnálja önmagát. Szemhatára, távlata: a köldöke. Ereje: a fogyasztás. Értelmisége: agyhalott. Elitje: elzüllött. A fehérfejű rétisas harcol a medvével, de a sast már csak a zuhanás tehetetlenségi ereje tartja mozgásban. Még karmol, odavág a csőrével, de igazi erő nincs benne. Kiszívta erejét a jólét. Megölte Mark Twaint, Jack Londont, a countryt, a sweet home Alabama sem PC, semmi sem PC, a szavak vagy semmit, vagy önmaguk ellentétét jelentik, az egykor büszke elnyomottakból woke és cancel culture virágzott ki, a sor legelején pedig egy idült hülye totyorog, és halottakkal beszélget.
Európa nyugati fele pedig elhatározta, erősen, hogy pontosan ugyanilyen lesz. Bűntudata van és megadja magát, miközben itt is, ott is özönlenek be a barbárok, az erősek, a hitükben, identitásukban megingathatatlanok, és bosszút akarnak állni. És bosszút állnak.
Különösebb erőfeszítésükbe sem kerül. Hiszen nincs is már ellenfél.
Az a civilizáció, amely a katedrálisokkal kezdődött, a skizofrénia hermetizmusával fog véget érni.
Cioran írta, a nihilizmus felkent papja, s még hozzátette:
ahhoz, hogy a barlangokból a szalonokba jussunk, hosszú időre volt szükségünk. Vajon kell-e ugyanennyi, hogy megtegyük a visszautat, vagy egy iramban fogunk végigrohanni rajta?
Igen. Egy iramban.
„Mennyi globalizációt bír el az ember? – tette fel a kérdést nemrégiben Rüdiger Safranski. Íme, megszületett a válasz: semennyit. De azért mi üvöltjük, miközben járjuk a vitustáncot, hogy „még, még, még, még, még, ennyi nem elég!”. A várható élettartam az Egyesült Államokban 76,1 év. Kubában 78,45 év. Az egy főre eső GDP az Egyesült Államokban 62 ezer dollár. Kubában: 7300 dollár. Győztünk…
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. / Sárral kevert vér száradt fülemen.
Ugyan. Nincs itt sem Der springt noch auf, sem vér, se sár. Elegendő a dupla sajtburger száradt, szikkadt szósza. Az szárad a szájak szélén. S már rég nem ugrik fel itt senki sem. Fentanil, heroin, zombik a metropoliszok szélén, ugyan ki ugrálna? Hát Európa közepén s keleti felén. Elnyugatosított itt is minden, de még pislákol az élet.
Dosztojevszkij írja:
Az egész tizennyolcadik században mást sem csináltunk, mint ábrázatunk megváltoztatásán fáradoztunk. Magunkra aggattuk az európai ízlést, mindenféle fura ínyencségek evésére adtuk a fejünket, igyekeztünk nem fintorogni. […] S ha erről a pontról immár két teljes évszázada sem haladtunk sem előre, sem hátra egy tapodtat sem, hát úgy látszik, ezt a hosszú ácsorgási időt szabta ki számunkra a sors. Ha ugyan nem nevezhetjük elmozdulásnak azt, hogy mind jobban nőtt bennünk önmagunk megvetése, főleg, mikor kezdtük egy kicsit alaposabban megérteni Európát. […] És minél inkább ócsároltuk a kedvükért a mi nemzeti valónkat, annál inkább megvetettek bennünket. Hajbókoltunk nekik, esküdözve bizonygattuk »európai« nézeteinket és meggyőződésünket, ők pedig a magasból meg sem hallgattak minket, legföljebb kioktató mosollyal meg-megjegyezték – mint aki gyorsan meg akar szabadulni a másiktól –, hogy mi tulajdonképpen mindent »félreértettünk«.
Ma sincs ez másként. Inkább ugyanúgy van. Ha pedig fellázadunk, szembefordulunk, visszatérünk önmagunkhoz, eltűnik a kioktató mosoly, s átadja helyét a fenyegető vicsorgásnak. Ez a fenyegető vicsorgás túlélésünk záloga.
Ezer esztendő háborúi megszilárdították a Nyugatot; egyetlen évszázad »pszichológiája« a szakadék szélére sodorta
– írja Cioran. Lehet, hogy ez a felismerés ordít ki a mai Nyugat törpéiből és kiáltozik háborút? Nem hiszem. Sajnos nem hiszem. Bár így lenne, mert akkor lenne az egészben valami heroikus. Nevetséges, erőtlen, buta – de heroizmus, még ha nyálas és pitiáner is. De még erről sincsen szó, ennek a Nyugatnak még ennyi sem maradt. E mostani háborús kiáltozást a fehérfejű rétisas kelti, az kiabál ki a Nyugat torkából. Csak már nem vijjog, legfeljebb ha csipog.
A mi harminchat évünk: az illúzióvesztések kora. S ím, itt állunk most, illúziók nélkül, tíz körömmel kapaszkodva önmagunkba s az igazunkba vetett hitbe. Nekünk ez maradt. S ez nem is kevés. Nyugatról haza. A nemzet sáncai mögé. Az öreg Toldi testamentumát szorongatva a hónunk alatt:
Végső rendelkezést tennék: de hát minek? / Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek. / Nem hagyok örököst… csak egy hű cselédet: / Azt kötöm szivedre – meg a magyar népet.” / „Szeresd a magyart, de ne faragd le” – szóla, / „Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.
Ennyi. Mi is lehetne még? Hiszen az utolsó mohikánok lassan elballagnak, örökre.
Forrás: Magyar Nemzet
