– Jelentéktelennek és megkésettnek nevezte az ellenzék Orbán Viktor látogatását a Fehér Házban. Mit szól ehhez?
– Az ellenzék, pontosabban a szerepét lassan átvevő balliberális sajtó tudathasadásos állapotban van az ügyben. Eddig azt hangoztatták, Trump egy bohóc, egy troll, egy autoriter hajlamú „nímand”. Most viszont hirtelen újra fontos mérce lett az amerikai elnök, csak hogy azt mondhassák, lám, „milyen későn fogadta a magyar miniszterelnököt”. A vágyvezérelt ellenzéki „gondolkodók” komoly médiahadjáratot indítottak a találkozó elinflálására, miközben tagadhatatlan, hogy valóban óriási jelentősége volt az eseménynek. Erre utal – bár nem ez a legfontosabb –, hogy az amerikai mainstream sajtó főműsoridőben is ezen kattogott. De ennél nyilván lényegesebb, hogy bár a kilencvenes évek eleje óta védelmi, gazdasági és politikai szinten is jó viszony állt fenn a két ország között, az Obama-adminisztráció alatt a politikai kapcsolatok elhidegültek – hozzáteszem, nem az Orbán-kormány hibájából.
– Obamáék egész egyszerűen megpróbáltak beavatkozni a magyar belpolitikába.
– Igen, és ez a megbomlott politikai kapcsolat kezd most végre helyreállni. Amiben talán szerepe lehet annak is, hogy 2016-ban a magyar miniszterelnök volt az első, aki kifejezte támogatását az akkor még lesajnált republikánus elnökjelölt felé. Egyébként, ha más érdeme nem is lenne a Fehér Ház mostani vezetőjének, az Magyarország szempontjából már önmagában is történelmi eredmény, hogy Trumpnak köszönhető: ma nem Hillary Clintonnak hívják az Egyesült Államok elnökét.
– Volt olyan kritikus olvasat is a mostani találkozó kapcsán, hogy Trump túlzott oroszbarátságot emleget majd, miközben azt is írták, az amerikai elnök Putyin kreatúrája, aki Európa egységének megbontásán dolgozik. Hogy jön ez mind össze?
– Ebből is látszik, elég, ha valaki nem a fősodratú liberális kotta szerint játszik, bármilyen nyakatekert váddal képesek nekimenni. Természetesen a jelenlegi adminisztrációnak is megvannak a maga érdekei, a többoldalú kapcsolatok, nemzetközi szervezetek helyett a bilaterális kapcsolatokra épít, protekcionista, és ha kell, vállalja a konfliktust bárkivel – most éppen Kínával – szemben. Ez a „trumpiánus politika” olykor egybeeshet a magyar érdekkel, olykor nem. A védővámok kiterjesztése, a kereskedelmi háború az EU-ra, ezáltal a magyar gazdaságra is kihathat, viszont például pár hónapja újították meg a magyar–amerikai védelmi együttműködést: tehát szó sem volt a hazai ellenzéki sajtó által hőn áhított „fejmosásról”, sőt a biztonságpolitika kapcsán komoly dicséret hangzott el Trump részéről. Mindkét oldal diplomáciája megerősítette, hogy Orbán és Trump kivételes módon találta meg a közös hangot. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a két vezető között sok témában világnézeti azonosság áll fenn, a migráció elutasításától kezdve a kereszténység védelmén át a politikai korrektség elleni harcig. Mindketten a magát semlegesnek hazudó liberális demokrácia ellenfelei, ami alapot jelent a további párbeszédhez is – és valójában ez az „elvi koalíció” bosszantja roppantmód a balliberális oldalt. Már nem tudják úgy beállítani az antiliberális áramlatokat, mint elszigetelt jelenségeket.
– Felértékelődtünk Amerika szemében?
– Mindenképp. Obamáéknak geopolitikai szempontból nem volt annyira fontos a közép-európai régió, mint Trumpéknak. Ami a hazai nézőpontot illeti: a 2010 előtti időszakhoz képest külpolitikánk lényege már az, hogy a magyar érdek az első. Ennek megfelelően a világ valamennyi nagyhatalmi tényezőjével kiegyensúlyozott viszonyra törekszik a kormány, figyelembe véve természetesen, hogy elsősorban a nyugati szövetségi rendszerek részei vagyunk. Ugyanakkor láthatjuk, a világpolitika súlypontja elkezdett Nyugatról Keletre „vándorolni”, új hatalmi centrumok alakulnak ki. Ehhez alkalmazkodni kell. Az alapvető eltérés szerintem a balliberális kabinetek és a jelenlegi kormány testtartása között az, hogy míg előbbiek az egyes integrációs rendszereket önmagukban való célként értelmezték, addig az Orbán-kormány eszközként fogja fel azokat a magyar érdekek érvényesítéséért. Például az uniós tagság nem cél, hanem eszköz, hogy Magyarország javát szolgálja.
– Maradjon a Fidesz az Európai Néppártban?
– A migrációs vita olyan világnézeti törésvonalakat hozott felszínre, amelyeket eddig vagy a szőnyeg alá söpörtek, vagy a liberális hegemónia miatt attól eltérő véleményt nem lehetett képviselni. A semlegesség értékességére hivatkozva egyenesen kriminalizálnak politikai álláspontokat – ez az EPP-re is igaz. A Néppártnak az EP-választást követően el kell döntenie, hogy formálisan is csatlakozik-e a balliberális tömbhöz vagy visszatalál keresztény gyökereihez.
– Timmermans és Manfred Weber minap együtt szidták Magyarországot. Összeborult a két oldal?
– Ez az eset is mutatja, hogyan hígult fel az európai jobboldal. Nyugaton ma már sajnos nincs túl nagy különbség egy néppárti és egy szociáldemokrata politikus világlátása között. Az úgynevezett „centrumpolitizálás” napjainkban valójában a liberális krédó kritikátlan elfogadását jelenti.
– Az elvileg kereszténydemokrata Angela Merkel szerint is csak liberális lehet a demokrácia.
– Az uralkodó dekadens európai elit azt próbálja elhitetni, hogy a liberális demokráciának nincs alternatívája. Ezért bár „demokratikus standardokról” beszélnek, ez alatt saját eltorzult világképüket értik. A közbeszédben ezt persze megpróbálják egy neutrális, toleráns struktúrának beállítani, ami valójában nagyon is totalitárius: nem tolerálják ugyanis az övéktől eltérő világmagyarázatokat.
– Ez szavazatszerző taktika vagy ideológiai megfontolás?
– Inkább az utóbbi. A második világháború tragikus örökségéből fakadóan, de összemosva a dolgokat, olyan hangulatot alakítottak ki Európában, ami alapján az egész jobboldalt általában kompromittálták. Az eredetileg keresztény, konzervatív oldalon is kialakítottak egy bűntudatkultuszt, ami olyan nyomás alá helyezi a nyugati jobboldali politikusokat, hogy szégyelljék világnézetüket. Betolták a nevükben még kereszténydemokrata erőket a „politikai középre”, és közben ezt a „közepet” áthúzták a balliberális térfélre. Mindehhez persze a politikai korrektségbe belefulladó érintett nyugati politikai oldal szó nélkül asszisztált. A nagy jólét közepette a jobboldal nem is vállalta fel a lényeges világnézeti vitákat multikultiról, genderkérdésről vagy homoszexualitásról, azt mondták: jobb a békesség, mint az igazság kimondása. Most meg döbbenten szembesülnek arrafelé azzal, hogy vannak demokratikus, de nem liberális politikai erők, melyek elég bátornak érzik magukat, hogy megkérdőjelezzék az egyeduralkodónak beállított dogmákat. És ez annyira torkon vágja őket, hogy nem is tudnak vele mit kezdeni. Amikor Manfred Webert megkérdezték Budapesten, hogy a férfi és nő mellett létezhet-e „harmadik nem”, zavartan arról beszélt, milyen fontos a „szexuális identitások megélésének szabadsága”.
– Ha már multikulti, akkor bevándorlás: a brüsszeli politikusok és a magyar ellenzék egységesen azt mondja, se válság nincs, se betelepítési terv. Mi az igazság?
– Bár többek között az EU ellenkezésével bevezetett szigorú, a külső határokat védő intézkedéseknek köszönhetően ideiglenesen csökkent a bevándorlás, ránézve az Európát körülölelő térségek demográfiai, politikai és gazdasági helyzetére, közép- és hosszú távon elképesztő mértékű migrációs nyomás fenyegeti kontinensünket. Az életmódunk, kultúránk ellen zajló támadás ráadásul két irányból fenyeget: Nyugatról a nemzetállamok felszámolását megálmodó, multikulti-rajongó kiterjedt liberális ármánykodás, Keletről az előbb említett, muszlim színezetű vándorlási potenciál – a kettő között ráadásul egy abszurd koalíció jött létre. Ennek része a jelenlegi eurokrata elit politikája is, amely célvita helyett eszközvitává akarja degradálni a bevándorlás kérdését, abba az irányba terelve az ügyet, hogy „rendben, az illegális migráció nem jó, címkézzük hát azt át legálissá”. A migránsvízum, migránskártya vagy a „korrekciós mechanizmuson alapuló elosztási mechanizmussá” átnevezett kvótaterv mind ezt szolgálja. Orbán vagy Salvini viszont éppen azért dühíti a bevándorlás kapcsán is „liberális konszenzust” valló eliteket, mert e politikusok célvitát akarnak kikényszeríteni: egy kevert népességűvé varázsolt európai egyesült államokat szeretnénk-e örökül hagyni gyermekeinknek, vagy egy keresztény hagyományára és múltjára büszke, a szuverén nemzetek együttműködésén alapuló Európát?
– Mekkora fordulatot hozhat az EP-választás?
– Május 26. csak egy, de fontos csata egy hosszúra nyúló civilizációs háborúban. Az biztosnak látszik, hogy a jelenleginél jóval nagyobb súlyuk lesz a bevándorlást ellenző erőknek, és ha tippelnem kellene, azt mondanám, a Fidesz az év végére már nem lesz a Néppárt tagja. Már ha persze utóbbi nem vesz gyökeres fordulatot. Az alternatíva az, hogy összeállnak valamilyen formában a komolyan vehető, kormányképes, valóban jobboldali pártok – de látszik, óriási erők dolgoznak ennek megakadályozásán, és ha kell, a német sajtó 24 óra alatt meg is tud buktatni egy bevándorlásellenes osztrák kormányt. Tény, ahogy senkinek, úgy egy ilyen csoportnak sem lenne többsége az EP-ben, de a józan ész erőinek fontossága megtöbbszöröződhet. További kérdés, hogy az EP-választás után milyen politikai megállapodás születik az Európai Bizottság elnökéről, egyáltalán megmarad-e az alapszerződésben nem szereplő csúcsjelölti rendszer. Ha nem, akkor új helyzet van, ami új szövetségek kialakítását is magával hozhatja. Arra viszont nyilván nem számíthatunk, hogy a voksolást követően Weber vagy Timmermans kiáll, és azt mondja, „tévedtünk, elnézést, vissza az egész multikultiprojekt”.
– Az ellenzék pártjai viaskodnak a kampányban, viszont együttműködést kommunikálnak az önkormányzati választáson. Lehet így?
– Politikájukon a düh, a frusztráltság és az önmagukkal szembeni elégedetlenség érződik. Volt és van Magyarországon is egy politikai verseny, amelyben a kilencvenes évek elején helyzeti előnyből induló balliberális erők mára combos vesztésre állnak. Nem tudják tartani a lépést a professzionálisan működő kormánypártokkal: nemcsak az országról, de saját magukról sincsen „történetük”, a magát mindig „szakmainak” feltüntető oldalról hiányzik az intellektuális tartalom. Lehet vele vitatkozni, de a kormányzatnak viszont van stratégiája, világos jövőképe Magyarországról: „Isten, haza, család, munka” – nagyjából így lehet összefoglalni a programot. Ezzel szemben viszont, azon kívül, hogy „váltsuk le Orbánt”, nem áll jelenleg életképes narratíva, leszámítva talán a DK egyébként amorális politikáját. Nincs érdemi mondandója az ellenzéknek, csak a pillanatnak kommunikál, sikerélménye sincs, amiből viszont nyilvánvaló frusztráció fakad: és ez számukra egy ördögi kör, hiszen frusztráltságból kreatív gondolat még nem született. Egyet hátrább lépve tehát azt konstatálhatjuk: lényegében hetven év monopolhelyzete után a hazai baloldal sem a politikai keretezés, sem a politikai tartalom felett nem diszponál már. A versenyben alulmaradt, a DK-tól a Jobbikig tartó pártok egy egyre zsugorodó tortaszelet elosztásán ügyködnek, versengésük az éhezők viadalához hasonlít lassacskán. Közben a baloldal vezető erejének posztjáért is folyik a tülekedés, amiben mintha ismét az MSZP-t leamortizáló Gyurcsány Ferenc állna nyerésre: ha ezt az EP-választás eredménye is tükrözni fogja, akkor nyilván azt fogja majd a DK elnöke követelni, hogy osszák újra a lapokat az önkormányzati voksolásra. Elnézve azonban összességében az elmúlt hónapok „teljesítményét”, az állítható, az ellenzék nem csak alkalmatlan és érdemtelen, de képtelen is lenne az ország vezetésére.
Kacsoh Dániel
