„… Kalapos János, Kálmán Dezső, Kanyó Bertalan…” Fertályórányi – köztemetőméretnyi – a távolság. Sokan vagyunk, és ahogy közeledünk a tér felé, egyre zsúfoltabbak a sétányok. Többen nemzeti színű zászlóval jönnek, van, aki kokárdát tűzött a mellére. Az egyik transzparensen Nagy Gáspár-versidézet: „Egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI.” A millenniumi szobrok körül hatalmas a néma tömeg. A gyásznak nincs hangja. A Műcsarnok hosszú lépcsőjén, a virágerdőben koporsók és lobogó kandeláberek.
„… Németh József, Nickelsburg László, Noé János…” A Duna túloldalán egy VIP-kórteremben talán a bukott pártvezető – a hóhér – is hallani véli a végtelen névsort. Űzött, zavaros értelemmel próbálja értelmezni, mi történhet most odaát. A sors még megadta neki – kirótta rá – ezt a napot. Ez járt neki. (Aztán majd hamarosan papot hív és meggyón. Mossa kezeit.)
Mintha ma lett volna ez a harminc évvel ezelőtti nap: Nagy Imrének és mártírtársainak újratemetése. Az évtizedeken át elhazudott, eltitkolt gyásznap, a karhatalommal szétvert megemlékezések napja, június tizenhatodika. „… Zrínyi János, Zsigmond Imre, Zsigmond László.”
In memoriam.
Magyar Nemzet
