– Hétpontos programot hirdetett meg Orbán Viktor az EP-választásra. Miért volt erre szükség?
– A kormányfő már 2016 tavaszán letett az uniós intézmények asztalára egy tízpontos javaslatot az illegális migráció kezelésére. Az azóta eltelt időszakban az Európai Unió politikusainak nagyobb része – óvatosan, de biztosan – ezen tézisek talajára helyezkedett, anélkül, hogy elismerte volna, hogy a „szerzői jogok” Orbán Viktort illetik. Ma már szinte mindenki meg akarja állítani az illegális bevándorlást, és meg akarja védeni a külső határokat – legalábbis szavakban.
– Akkor miért kell még harcolni Brüsszellel?
– Mert a gyakorlatban mindebből szinte semmi nem valósult meg. Ellenben folytatódik például a bizonytalan hátterű bevándorlók migránskártyákkal való finanszírozása. Ráadásul ha Olaszország vagy Málta nem makacsolta volna meg magát, jelenleg is tömegek hajóznának át Afrikából, ha pedig hazánk nem zárja le a déli határt – amit aztán egyes balkáni államok szintén megtettek –, a szárazföldi útvonalon hasonló lenne a helyzet. A mostani, hétpontos program arról szól, hogy mit kell csinálni a választás után. Ezzel az Európai Bizottsággal és Parlamenttel ennyire tellett. A tét most az, hogy a sürgető feladatokat, amelyek között elsődleges a bevándorlás kezelése, meg tudjuk-e oldani. Ha nem az illegális migrációt ellenzők kerülnek fölénybe, ne tévedjünk, jönnek újra a soha el nem felejtett bevándorláspárti javaslatok, mint például a kötelező kvóták, vagy amelyek úgy „szüntetnék meg” az illegális migrációt, hogy legálissá tennék azt.
– Az mindenesetre kiderült, hogy az Európai Néppártra nem számíthat a Fidesz. Mennyire nehezíti meg a tagság felfüggesztése az érdekérvényesítést?
– Nem az nehezíti, hiszen az már csupán leképeződése egy folyamatnak, amelyben az európai főáramhoz tartozó politikai erők elveszítették értékeiket. Egyfajta pragmatikus konstelláció, egy korrupt, csak a hatalom megszerzésében és megtartásában érdekelt koalíció jött létre a magukat még mindig szociáldemokratának és kereszténydemokratának mondó erők között. Mi, akik 2000-ben Helmut Kohlék hívására léptünk be a Néppártba, azonban megtartottuk identitásunkat. Megjegyzem, annak idején nem mi kapartuk az ajtót, mint kiskutya az esőben, hanem az 1998 után kormányzati szinten megvalósított kereszténydemokrata politikánk miatt fogadtak bennünket tárt ajtóval. Nem kérdés, melyik oldalra állna ma a volt kancellár, ha élne.
– Manfred Weber pár éve még a Fidesz oldalán állt, a Sargentini-jelentés idején aztán nagyot fordult. Árulásnak tartja, amit a néppárti csúcsjelölt művel?
– Csak az tud áruló lenni, aki valaha is kötődött ahhoz, amit dicstelenül elhagy. Az európai politikusok legtöbbjének magatartásában azonban én minimális értéktartalmat sem vélek felfedezni. Lássunk tisztán: Németországnak fontos, hogy az uniós intézmények kulcspozícióit kézben tartsa, a CSU-nak meg az, hogy ez a befolyás rajta keresztül valósuljon meg. Weber úrnak pedig az fontos, hogy legyen „valaki”, építse a karrierjét. Ezért valamennyien bármire és annak az ellenkezőjére is hajlandók. Tehát a „csúcsjelölt” most azon taktikázik, hogy meg tudja szerezni az Európai Bizottság elnöki székéhez szükséges szavazatokat. Csak nehogy véletlenül belebonyolódjon a saját cseleibe, és elvétse a kaput, amelybe gólt akar lőni.
– Immár szinte hagyomány, hogy demokratikus mércével bukott politikusok vezetik Európát. Meddig tartható ez?
– Addig, amíg hagyjuk, hogy olyan pártok irányítsanak, amelyeknek semmilyen néven nevezhető értékrendjük, a jövőről alkotott víziójuk sincs, csak a hatalmat akarják. Juncker úr nem valamiféle rendszerhiba vagy üzemzavar eredménye. Azért lett bizottsági elnök, mert olyan, amilyen. Ahogy 1947-ben Dinnyés Lajos is azért került Magyarország kormányfői székébe Nagy Ferenc lemondatása után, mert a megszálló szovjeteknek pontosan egy kártyaadósságokban úszó alkoholistára volt szükségük. Amikor bennünket azért támadnak, mert bíráljuk az Európai Bizottságot meg az uniós intézményeket, mindig felteszem a költői kérdést: vajon kinek van rosszabb véleménye az unióról? Nekünk vagy azoknak, akik Juncker urat odatették? Mi az angolokkal együtt már a kezdetektől elleneztük a kinevezését.
– Nemcsak a kritikát róják fel Magyarországnak, azt is mondják Brüsszelből, hogy Orbán Viktor szét akarja verni Európát.
– Sajnos kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a szavaknak már nincs súlyuk és jelentőségük. Hiszen egy olyan totális liberális sajtóhegemóniában, amelyet Nyugat-Európa legtöbb államában kialakítottak, és amelyben a magukat baloldalinak, liberálisnak vagy konzervatívnak nevező lapok éppen annyira különböznek egymástól, mint a nyolcvanas években a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet, már mindegy, ki mit mond, mindenképpen csak egyfajta vélemény, világértelmezés juthat el az emberekhez. Nyilván ők sem gondolják komolyan, amit rólunk állítanak.A nyelvet is egyfajta fegyverként használják Magyarországgal és mindenkivel szemben, aki kimondja: Európa az európaiaké, Olaszország az olaszoké, Magyarország meg a magyaroké. Aki eltér attól a hazug, Európát romba döntő konszenzustól, ami lényegében az önfelszámolásról szól, és amelynek tragikus szimbólumaként is felfoghatjuk a nagyhét hétfőjén lángoló Notre-Dame-ot. Megjegyzem, mindenkit szívesen befogadunk, aki valóban az életét mentve érkezik, valamilyen rejtélyes okból első biztonságos országként éppen hozzánk, és nem azért, hogy aztán tovább is utazzon a gáláns német szociális juttatások reményében, mert abból szeretne munka nélkül megélni. Azokat is támadják, akik azt állítják, meg kell őrizni a keresztény értékeket — amivel egyébként még az európai emberek döntő többsége is egyetért. Nem túlzás, megbélyegzendő, potenciális páriák vagyunk, akiknek a homlokára azért kell mindenféle elborzasztó bélyeget sütni – mint például Európa szétverői, rasszisták, antiszemiták vagy homofóbok, xenofóbok, iszlamofóbok, és ki tudná felsorolni, még mi minden –, mert így nem kell velünk vitatkozni. Ha kirekesztenek, nem kell meghallani az érveinket sem, egyszerűbb populizmust, diktatúrát meg demagógiát kiáltani.
– Változhat ez a felállás, mondjuk a közelgő voksolás eredményeként?
– Kétségtelen, hogy ez a mechanizmus, ez a gyomorforgató színjáték egyre kevésbé működőképes, egyre kevesebb nézőt vonz. Ha a május 26-i választás nem is vet véget ennek – ekkora fordulatra egyelőre kevés az esély –, reméljük, legalább végre legitimitást nyer a józanság szava is azoknál a tárgyalóasztaloknál, amelyeknél eldől, mit akarunk Európából csinálni. Két lehetőség van: bevándorlók tömegei által, lakosságcsere révén gyökértelenné tett, homogenizált embermassza lakóhelye lesz a kontinens, amelyen egy brüsszeli birodalmi központ uralkodik, vagy megpróbálunk az alapító atyák nyomdokain haladva, szuverén nemzetállamok tisztességes vitáin keresztül kompromisszumokra jutni az Európát valóban komoly kihívások elé állító kérdésekben.
– Hogyan jutottunk el az európai egyesült államok gondolatáig?
– A tájékozatlanság és a naivitás nem túl nagy dicsőség a politikában, de be kell vallani, mi sem figyeltünk oda eléggé, nem vettük észre a jeleket, melyek akár már harminc éve is megvoltak. Sőt, az európai egyesült államok eszméje több mint százéves, és az uniós együttműködés megalapozói között is akadtak, akik ezt a felfogást vallották. Mostanra ugyanakkor a globalizáció folyamatai olyan gazdasági, szociológiai, geopolitikai helyzetet teremtettek, a tömegmédia és a manipuláció szédítő technológiai fejlődésével együtt, hogy a Soros Györgyhöz hasonló „világboldogítók” úgy gondolták, ez a régtől fogva dédelgetett terv, a transznacionális érdekek útjából a nemzetállamokat, így a demokratikus döntéshozatali „pepecselést” félresöprő világrend immár kézzel fogható közelségbe került. A tömeges illegális migráció Európára szabadításával akarták befejezni a folyamatot. Csakhogy elszámították magukat. Európa immunrendszerét még nem számolták fel teljesen – legalábbis itt, Közép-Európában. Akárcsak elődeik, a bolsevikok, ők sem számoltak az emberi természettel, amely nemcsak szabadságra vágyik, de a valódi közösségek adta biztonságra is, arra, hogy legyen egy hely a világon, amelyet otthonának tudhat.
– Bár egész Európában a bevándorlás a fő téma, a hazai ellenzék szerint nem is erről kellene beszélni az EP-kampányban. Van ebben logika?
– Ebből az önsorsrontó szűklátókörűségből akár egészen rémisztő következtetést is le lehet vonni. Mindegy, hogy Gyurcsány Ferenc, Szabó Tímea meg a többi tökkelütött mit mond, az emberek nagyjából nyolcvan százaléka az ellenkezőjét gondolja annak, amiről beszélnek. Így azt feltételezhetjük, hogy ezeket az ellenzéki pártokat és politikusokat egész egyszerűen kitartottként kezeli a globalista liberális politikai elit. Oda akarnak tartozni, annak a körnek akarnak megfelelni, nem a magyar szavazóknak. Vagyis nem a maguk urai, nem a lokális racionalitás, illetve saját potenciális választóik érdekei mentén ténykednek, hanem a megbízóik érdekében.
– Ha ez így van, akkor ez hazaárulás.
– Hazaáruló is csak az lehet, akinek volt valaha hazája. Jó kérdés persze, melyik a rosszabb: akinek soha sem volt, vagy akinek van, de elárulja. A baloldal egyébként soha nem belül kereste az igazodási pontjait. Károlyi Mihály Párizsnak, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János Moszkvának akart megfelelni, mai utódaik pedig – mondjuk – Brüsszelnek. Nem a magyarok érdekeihez igazodnak. Ezért is jelent számukra problémát a demokrácia, hiszen mégiscsak itthon kellene többséget szerezniük, miközben a legitimációjukat kívülről várják. Sőt, nem csak egyes politikusok igazodnak Sorosékhoz. Ide sorolnám azokat az értelmiségieket, filmrendezőket, színházi embereket, tudósokat is, akik mit sem tudnak a magyarországi helyzetről, mégis Sydney-től Washingtonig bármit aláírnak, ha tiltakozni kell a jobboldali kormány ellen – vagy azért, mert maguk is részei a globalista elitnek, vagy csak, mert egzisztenciálisan függenek tőle. Visszatérve az ellenzéki taktikára: arra próbálnak építeni, hogy mindig vannak szép számmal olyanok egy társadalomban, akik nem magukat, hanem a politikát teszik felelőssé a saját rossz közérzetükért, akik semmilyen értékrend kötöttségeit nem tűrik szívesen, vagy akik akár joggal érezhetik úgy, hogy az ő érdekeik háttérbe szorultak. Ezekből össze lehet gyúrni egy valamekkora bázist, meg lehet próbálni hiszterizálni őket, folyamatos háborúvá alakítva a politikát. Csakhogy gyűlöletből nem lehet építkezni. Ebből soha az életben nem lesz kormányképes alternatíva. Lehet, hogy nem is ez a cél.
– Megnyugtató amúgy a Fidesz számára a gyengélkedő ellenzék? Nemrég például ismét a belső torzsalkodásokat leleplező felvételek szivárogtak ki, ezúttal az MSZP berkeiből.
– Az egész magyar demokrácia közmegítélését rontja, hogy ilyen rossz állapotban van az ellenzék. Szörnyülködhetünk vagy élcelődhetünk például azon az elvtelenségen, ahogy a baloldal összeborul a Jobbikkal, vagy azon, ahogy a nemrég a szocikat még a Fidesznél is jobban utáló, éppen egy nem létező párt színeiben próbálkozó Karácsony Gergely immár milyen szorosan tapad az MSZP testére, de mindez azt is jelenti, hogy a magyar választópolgárok jelentős része képviselet nélkül marad. Nincs, aki értelmesen közvetítené a Fidesszel egyet nem értők hangját. Ami a kiszivárogtatásokat illeti, ha nem is pártfórumon, de velem is előfordult, hogy egy, a Házba vendégként meghívott egyetemistákból álló társasággal folytatott informális beszélgetésen elmondott mondataimat valaki az ellenzék rendelkezésére bocsátotta. Mondhatnánk, hogy ilyen a politika, ugyanakkor elvi okokból egy cseppet sem örülök az ilyesminek, akkor sem, ha ezeket az ellenfeleink rovására alkalmazzák. Ez a módszer az emberi kapcsolatok ellehetetlenedéséhez vezet. A tisztesség legelemibb szabályainak áthágása élhetetlen világot eredményez. Egyébként a politikai kultúrában sok minden 1998 után, éppen a vereséget feldolgozni nem tudó MSZP és SZDSZ miatt romlott el. Aztán az LMP és a Jobbik már nemcsak az íratlan, hanem az írott szabályokat is deklaráltan felrúgta. Ennek sajnálatos példája, ami tavaly december 12-én az Országgyűlés üléstermében történt. Megnyugvással töltött el ugyanakkor az Alkotmánybíróság határozata, amely nemcsak érvényesnek mondta ki az aznapi szavazásokat, de indoklásával világos eligazítást is ad arra nézve, hogy egy parlamentáris demokráciában mi megengedett, és mi nem. Remélem, ennek hatására az ellenzék józanabb része nagyobb erőre kap a saját táborán belül, és mindannyian rájönnek, hogy van egy vonal, amelyet nem szabad átlépni.
– Észszerű lenne, hiszen ezzel a felmérések szerint maguknak is ártanak.
– Valóban nem a kormánypártoknak, hanem a saját megítélésüknek tesznek rosszat, sőt az egész országnak okoznak károkat. Ezek az akciók a demokratikus intézményrendszert veszélyeztetik, illetve az abban való bizalmat ássák olyan mértékben alá, hogy az nem reparálható. Csupán analógiaként említeném, de a francia sárgamellényesek tüntetésétől sem vagyok boldog, noha Macront illetve a pártját kifejezetten a legrosszabb fajta mesterséges képződménynek tartom, amit ebben a globalista-lokalista háborúban a másik oldalon kitaláltak. Mégsem tudok lelkesedni az ellene fellépő tömegtől, mert magukat kiszolgáltatottnak érző, képviselet nélküli emberek mozgalmát látom, amely mögött nincsen ideológia, nincs se vezető, se program. Tehát nem valamit akarnak, hanem valamit nem akarnak – és sokan vannak. Vagyis fel kell tenni a kérdést: vajon milyen bizalom maradt a franciákban a saját parlamentáris demokráciájuk iránt?
– Aggódik a francia demokráciáért?
– Nem a francia demokráciáért aggódom, hanem az európai civilizáció egyik legszebb vívmányáért: magáért a demokráciáért, amely eredendően – ókori formájában éppúgy, mint újkori megjelenésében – az értéket teremtő és adózó középosztály azon törekvése eredményeképpen jött létre, hogy beleszólhasson a közösséget érintő döntésekbe, illetve maga hozhassa meg azokat. A demokrácia tehát addig létezik, amíg létezik a középosztály, amely valamilyen közös – például nemzeti – értékbázison közösségként fogalmazza meg önmagát, és amíg beleszólása az ügyekbe valós információkon alapul és tényleges. Nos, a sárgamellényesek mozgalma a lecsúszó és szétporladó európai középosztály dühkitörése, egy olyan rendszer elleni lázadás, amelynek működése felett egyre inkább az információkkal szinte korlátlanul manipuláló pénzhatalom veszi át az ellenőrzést.
– Váltsunk témát! Mit vár az újabb családvédelmi akciótervtől?
– Világos, hogy csupán anyagi erőforrásokkal tartósan nem lehet demográfiai fordulatot elérni. Mégis jól teszi a magyar kormány, hogy megpróbálja elhárítani az anyagi akadályokat a gyermekvállalás elől. Nem árt emlékeztetni: 2010-ig az első gyermek megszületése a szegénységi küszöb alá való bukást is magával hozta a családot alapító fiatalok életében. A gáláns támogatási csomag azonban csupán előfeltétele egy értékrendbeli változásnak, amely nélkül nincs magyar jövő, és amelynek eléréséhez a politika mellett az oktatási rendszer, a média, az egyházaink és a véleményformáló, mintaadó értelmiség együttes erőfeszítései is kellenek. A feladat óriási, a körülmények ellenünk szólnak, de nincs más, emberhez méltó választás. A Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Nemrég egy székelyföldi faluban jártam, ahol a polgármester örömmel számolt be arról, hogy az előző évben kétszer annyi születés volt, mint temetés. Nincs magyarázat a spontán mentális változásra, egész egyszerűen „divatba jött” több, akár három-négy gyermeket is vállalni a fiatalok körében. Kiderült, hogy nagy családban akár még nagyobb boldogságban is lehet élni. Ha ez ott lehetséges volt, miért ne lenne lehetséges az egész Kárpát-medencében vagy máshol Európában? Az pedig bizonyára nem közömbös, hogy a politikusok a halál kultúrájának jegyében vagy egy olyan Alaptörvény szellemében teszik-e a dolgukat, amely kimondja az állam felelősségét a család, a nemzet és a keresztény kultúra védelmében. A magyar emberek már eldöntötték, melyik úton járjunk. A májusi európai parlamenti választáson ezt is megerősíthetjük.
Kacsoh Dániel
