Minden jel arra utal, hogy az Európai Unióban kizárólag akkor nyílik alkalom az őshonos nemzeti kisebbségek problémáinak megértetésére, megvitatására és azok jogalkotás útján történő megoldására, ha mi, akiknek ez fontos, feladjuk identitásunkat, és ezentúl tyúkként tengetjük életünket. Egy uniós tyúk életkörülményei, komfortérzete, megelégedettsége ugyanis lényeges, azon uniós polgárok életminősége viszont, akik a sajátjuktól eltérő nemzetiségű országban kénytelenek megküzdeni alapvető jogaikért nap mint nap, úgy tűnik, nem érdekes az uniós biztosok számára.
Věra Jourová, az Európai Bizottság alelnöke szerint megértették, hogy több millió ember aggódik a haszonállatok életkörülményei miatt, és erre az aggodalomra megfelelő választ fognak adni. Ugyanez a nőszemély egyáltalán nem értette meg viszont, hogy több millió ember aggódik akár személyes életének alakulásáért, akár nemzettestvérei sorsáért, és a bizottság úgy söpörte le az asztalról a Minority SafePack kezdeményezés 1,2 millió aláírását, mintha ott se lett volna. Bizonyára jelentős problémát jelent egy tyúk életében, ha ketrecben kell tojásait leraknia, de talán mégsem akkorát, mint azoknak az embereknek a gondja, akik számára az európai nyelvi és kulturális hagyaték megőrzése nem egy jól hangzó szlogen, hanem a mindennapok kihívása, ahogy azt Vincze Loránt, az RMDSZ európai parlamenti képviselője annak idején megfogalmazta.
Vérlázító az a cinikus magyarázat a bizottság részéről, hogy nincs kizárólagos jogalkotási hatásköre a kisebbségvédelmi kérdésben, ám ami az uniós szerződések alapján tőle telik, azt már megtette. Bezzeg a tyúkok esetében ott a széles körű és kizárólagos hatáskör, lesz itt mélyalom és kapirgálás, ha a gatyánk rámegy is a tízszeresére drágult tojásra. Mély felfogásbeli különbség, alapvető világnézeti harc bontakozik ki ebből a döntésből is. A globalista balliberális progresszió úgy állítja be, milyen felvilágosult, hogy törődik az állatok jólétével is.
A szuverenista nemzeti konzervatívok hátán pedig feláll a szőr, amiért jogi szempontból egy lapon kell említeni nemzeti kisebbségek hús-vér emberekből álló csoportjait és a baromfiudvar jószágait. A világ kétségkívül megbolondult, de a tragédia az, hogy a bolondéria intézményesül, jogokat követel magának, és a józan észnek kellene meglapulnia.
Nincs már hová hátrálnunk, nincs más lehetőségünk, mint egyre nagyobb hangerővel lázadni a totális elhülyülés ellen. Ahogy tette ezt Gál Kinga, a Fidesz európai parlamenti delegációjának elnöke, aki szerint abszurd, hogy a kakasok és a ludak jólléte fontosabb az Európai Bizottság számára, mint az Európai Unió lakosságának tíz százalékát kitevő, több mint ötvenmillió személyt számláló hagyományos nemzeti kisebbségeké. Elfogadhatatlan és felháborító ez a kettős mérce a kisebbségi létben élő európai állampolgárokkal szemben!
Sőt, nyugodtan nevezhetjük Európa szégyenének, hogy 2021-ben élnek a kontinensen olyanok, akik nem használhatják szabadon anyanyelvüket, akiknek nem jut elég erőforrás életük jobbá tételére csupán azért, mert más nemzetiségűek, mint a többségi társadalom. De a legnagyobb szégyen az, hogy amikor polgári kezdeményezéssé formált jajkiáltásuk eljut a döntéshozókig, akkor azok nagy ívben tesznek rá. Mit foglalkoznak ők ilyen maradi dolgokkal, hogy nemzet, szülőföld vagy anyanyelv?!
Most, hogy a haladárok amúgy is váltogatják identitásukat, mint más az alsógatyát, képzeljük hát magunkat tyúknak! Hátha észreveszik ott fönn, a magasságos brüsszeli bizottságban, hogy mi is szívesen szétrúgnánk néhány közérzetromboló ketrecet, amibe az ostobaságuk kényszerített bennünket.
Gajdics Ottó
