A Menczer Erzsébet fideszes országgyűlési képviselő által benyújtott indítványt elfogadva az Országgyűlés méltóképpen kívánt megemlékezni arról a mintegy 800 ezer magyarról, akiket 1944 őszétől kezdve hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak több éves kényszermunkára, vagy a második világháborút követően a folyamatosan kiépülő kommunista diktatúrában a magyar hatóságok hathatós közreműködésével koholt vádak alapján 5-25 évre száműztek a Gulágra. A képviselők tisztelettel adóztak mindazok előtt, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, származásuk miatt, politikai, vallási meggyőződésükért, illetve akik emberi és polgári jogaiktól megfosztva idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek kényszermunkát. A határozat támogatta és szorgalmazta emlékművek állítását, megemlékezések szervezését, oktatási anyagok és tudományos feldolgozások készítését, amelyek a kommunista diktatúra idején a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabokra és kényszermunkásokra emlékeznek. Felkérte a központi államigazgatási szerveket, az oktatási intézményeket, az egyházakat, a civil szervezeteket, a közszolgálati médiumokat és az önkormányzatokat, hogy méltóképpen emlékezzenek meg a Szovjetunióba hurcoltakról.
Miután a bolsevikok 1917. november 7-én hatalomra jutottak Oroszországban, igyekeztek ellenőrzés alatt tartani mindazokat, akiket származásuk, politikai meggyőződésük, vallásosságuk, az átlagosnál jobb anyagi helyzetük, képzettségük miatt vagy más oknál fogva „a nép ellenségének” minősítettek. Ennek két legfontosabb eleme az elszigetelés és a kényszermunka volt.
Az 1917. december 7-én létrehozott VCSK (Cseka) és utódszervezetei (OGPU, NKVD, majd KGB), illetve az igazságügyi népbiztosság feladata lett, hogy nagy tömegben olcsó „emberanyagot” biztosítson az építkezésekhez, a természeti kincsek kiaknázásához. 1930 és 1956 között ezeket a munkatáborokat a belügyi szerveknek alárendelt Lágerek Főparancsnoksága fogta össze, ennek orosz nevéből – Glavnoje Upravlenyije Lagerej – származik a gulág kifejezés.
Amikor a Vörös Hadsereg 1944 őszén átlépte az akkori magyar határt, az első pillanattól megkezdte a 16 és 55 év közötti polgári lakosságból a férfiak és nők összegyűjtését és munkatáborokba hurcolását. Volt, akit a világháborúban elveszett munkaerő pótlására vittek kényszermunkára, de volt, akit lehetséges ellenségnek minősítve, „biztonsági óvintézkedésként” fosztottak meg legalapvetőbb emberi és polgári jogaitól.
Egy 1949-es szovjet összesítés a magyar foglyok számát 534 539-ben adta meg, harmaduk civil volt. Ez a szám azonban nem tartalmazza azokat, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben haltak meg, és nincs benne a Don mentén 1943 januárjában fogságba esett és meghalt több tízezer magyar katona sem. A foglyok száma egyes becslések szerint 600-700 ezer lehetett, más becslések szerint számuk elérhette akár a 900 ezret is. A magyarokat mintegy ezer munkatáborban szórták szét az Északi-sarkkörtől a Fekete-tengerig, a kivégzettek, az éhezésben, betegségekben meghaltak száma becslések szerint mintegy 200 ezerre tehető.
A túlélők nagy része 1948-ig hazatérhetett (ezt a kommunista pártvezető, Rákosi Mátyás a parlamenti választási kampányok részeként kérte a szovjet vezetéstől), több ezren már nem Magyarországra, mert otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került. A „háborús bűnösnek” minősítettek azonban csak 1953-tól, Sztálin halála után szabadultak ki. Nekik különösen nehéz sors jutott, miután 1949-ben a Gulágon belül létrehozták a politikai elítéltek koncentrációs táborait. Az ezekben raboskodó mintegy 85 ezer magyar elítéltből csak öt-hat ezer élte meg a szabadulást, de a szovjet rehabilitációig itthon is politikai ellenségként kezelték őket. Az elbocsátó szovjet és a magyar állambiztonsági hatóság is nyilatkozatot íratott alá velük, amely szerint a letartóztatásuk és szabadlábra helyezésük között történtek államtitoknak minősülnek, így a magyar társadalom nagy részét érintő tragédiáról évtizedeken át beszélni sem lehetett.
A Gulágokon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány 1993-ban állította fel Budapest V. kerületében, a Honvéd téren a Gulág áldozatainak emlékművét, Veszprémi Imre carrarai márványból és ólomból készült alkotását. A kormány 2015-öt a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította, ezt 2017. február 25-éig meghosszabbították. Az emlékév keretében Magyarországon és a határon túl is számos rendezvényt, kiállítást, megemlékezést, szakmai konferenciát tartottak és számos emlékművet állították.
2017-től létezik és egyre bővül a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közreműködésével létrehozott Elhurcolva, távol a hazától adatbázis, amely a szovjet hadifogolytáborokban meghaltak adatállományát tartalmazza és teszi online kutathatóvá. 2017 februárjában a ferencvárosi pályaudvarnál – ahonnan az embereket a gulágra szállították – Málenkij robot-emlékhelyet avattak, idén júniusban Budapesten az óbudai Árpád fejedelem útja és Lajos utca közötti parkban adták át a Gulág-emlékművet, egy mintegy 10 méter magas fekete gránit obeliszket.
