„Egyszer majd el kell temetni”

1989. június 16. emléke soha el nem halványodhat azokban, akik ott voltak, akik átélték a katarzist. Nagy Imre és társainak temetése, de különösen a forradalom mártírjait jelképező hatodik koporsó ünnepélyes végső nyugalomra helyezése nemcsak erős bizodalmat gyújtott a lelkekben, hogy valóban véget érhet a közel fél évszázados kommunista diktatúra, de őszinte hittel vártuk a megtisztulást is. Felemelő pillanatokat élhettünk át:

a Hősök terén több százezer ember gyászolt és ünnepelt méltósággal, magyarok milliói ültek a tévék előtt elszorult torokkal, hitetlenkedve, hogy mindez tényleg megtörténhet. Kegyelmi pillanat volt. Ezt az eseményt nem lehetett a kommunizmus történetében számtalanszor levezényelt „rendszerkorrekciók” közé sorolni, nem egy újabb Rajk-temetés volt soron, és ezt akkor mindenki tudta.

A Kádár-rendszer lába alól csúszott ki véglegesen a talaj abban a pillanatban, amikor megkezdődött az 1956-os események újraértékelése

– emlékezett meg róla a Magyarságkutató Intézet.

Kádár János arra a tételre építette legitimitását, hogy 1956 októberében külföldi ellenséges támogatással kísért összeesküvés robbantotta ki a felkelést, vagyis ellenforradalom volt. Ez lehetőséget adott Kádárnak arra, hogy véres leszámolásba kezdjen a teljes politikai palettán, bosszút álljon a rendszer- és szovjetellenes barikádharcosokon éppúgy, mint a reformok szükségességét felismerő kommunista riválisán. A megtorlások levezénylése után azonban konszolidálni kellett hatalmát, az ellenforradalmi tételen nyugvó ingatag legitimitását azzal igyekezett megerősíteni, hogy egy viszonylagos jóléten alapuló paktumot kínált a nemzetnek. A társadalmi békének kemény ára volt: tabuként kellett kezelni 1956-ot.

A Kádár-rendszer magán hordozta születésének ódiumát teljes fennállása alatt, a kibeszélhetetlenség, a feldolgozás hiánya nemcsak a társadalom számára volt méreg, de vezetője sem tudott szabadulni a politikai gyilkosság kísértő réme elől – ezt bizonyította utolsó nyilvános beszéde is.

A nyolcvanas évek közepétől egyre határozottabban jelentkezett a párton kívüli ellenzék, akikkel a párt reformszárnyához tartozó politikusok párbeszédet folytattak, ennek egyetlen következménye lehetett: a tabuk ledöntése. A pártelit újabb generációja tisztában volt azzal, hogy a hatalom megtartásához új kiegyezésre lesz szükség az ellenzéki erőkkel, ennek sarokköve pedig ’56 átértelmezése, de amíg Kádár a pártfőtitkár, ezt nem lehet megtenni. Az 1988-as májusi pártértekezleten a forradalom eltipróját félreállították, és az új pártvezér, Grósz Károly kijelentette, sor kerülhet Nagy Imre temetésére, de hangsúlyozta, hogy csak kegyeleti szertartásról lehet szó, a rehabilitációról nem hajlandó tárgyalást kezdeni. 1988 nyarának végén megkezdték a sírhelyek azonosítását.

Grósz Károly és köre tévedett, az engedményekkel már elkéstek. Az 1988 tavaszán megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága követelte a teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációt a forradalom áldozatainak. Ezzel alapjaiban kérdőjelezték meg a rendszert. 1988 júniusában a párt központi bizottsága létrehozott egy munkacsoportot Pozsgay Imre vezetésével, amely történész szakértők bevonásával hozzákezdett az 1956-os események értékeléséhez. Munkájuk gyümölcse 1989. január 28-án ért be, amikor Pozsgay a rádió nyilvánossága előtt népfelkelésnek minősítette a nemzet forradalmát.

Az ellenforradalmi narratíva végérvényesen megdőlt, nem volt visszaút. 1989. március 29-én exhumálták az egykori miniszterelnök földi maradványait, közben lázas készülődés folyt a temetés megszervezése körül.

Ebben a hatalom nem vett részt, a végső búcsún is csak a kormány képviseltette magát, a párt nem.

Mindez nem jelenti azt, hogy a pártállam vezetése teljesen távol maradt volna az eseményektől, a háttérben készültek a lehetséges forgatókönyvek, szervezték az esemény állambiztonsági felügyeletét. Az összegyűlt tömegben legalább hatvan ügynök állt készenlétben, szigorúan titkos tisztek vegyültek a megemlékezők közé. Feladatuk a nyugalom fenntartása és annak megakadályozása volt, hogy a közhangulat nyíltan a felelősök ellen forduljon. Ennek érdekében

a legradikálisabbnak tartott Krassó Györgyöt távol tartották a rendezvénytől: a rádióba csalták egy interjú ürügyén, és a temetés végéig nem is engedték ki onnan. Az állambiztonság számára a „békés átmenet” főpróbája volt a temetés, amelyen jól vizsgáztak.

Nagy Imrének és társainak, valamint a forradalom mártírjainak temetése minden botrány nélkül, a legnagyobb méltósággal zajlott. Megrendítő hosszúságban sorolták az áldozatok neveit, és a katarzis csúcspontja az a pillanat volt, amikor a Fidesz, valamint a jövő generáció képviseletében beszédet tartó Orbán Viktortól újra hallhatta a nemzet a forradalom legfontosabb jelszavát: Ruszkik, haza!

A kegyeleti szertartás nemcsak az áldozatoktól vett végső búcsú volt, de a temetés a Kádár-rendszer és a pártállam elföldelését is jelentette. Véget ért a negyvenöt évig tartó kommunista terror és elnyomás Magyarországon, de a kegyelmi pillanat sajnos nem tartott sokáig. A megtisztulás reménye hamar elillant. Azóta is várunk arra, amit Nagy Gáspár így fogalmazott meg: „és nekünk nem szabad feledNI – a gyilkosokat néven nevezNI!”