Ismét megtelt a Kossuth tér a minap tüntetőkkel. Legfőbb üzenetük az volt, hogy a kormány és a magyar társadalom vegye végre észre, nem pusztán a pedagógusok fizetésének emeléséért küzdenek. Harcuk végső célja és értelme az oktatás átfogó reformja, a bérek rendezése csak az első lépés az ehhez vezető úton. Nos, én észrevettem őket, és bár nyilván a hátuk közepére sem kívánnak, én mégis szeretném segíteni küzdelmüket az alábbi gondolatokkal.
Amióta az eszemet tudom, ezt hallgatom. A komcsik, majd a velük összefogott libernyákok évtizedek óta ezzel a dumával igyekeznek leplezni, hogy a köznevelés és a közoktatás területén sincs semmilyen víziójuk arra vonatkozóan, mit kellene tenni Magyarország sikeresebb jövője érdekében. Már 1978-ban felkaptuk fejünket az Aranyhíd vendéglő nyitott ajtaján kiszűrődő politikus nóta hangjaira az oktatási reform szükségességéről. Cseh Tamás leheletfinom iróniája volt akkor a legtöbb, amit a nemrég még akasztgató banda országdúlása ellen lehetett szegezni. Később is rezignáltan fogadta a pedagógiai folyamat minden résztvevője a rendszeresen nekibuzduló reformerek egymást követő ötleteit a szocialista embertípus minél hatékonyabb megformálására.
Szerencsére kiváló emberek és önmagukat jó pap módjára holtukig képző szakemberek vállalták szerte az országban, hogy a megalázó fizetések, a kilátástalan karrierutak ellenére a mi nevelésünkre teszik fel az életüket.
Ők nagyon jól tudták, hogy reformok ide, reformok oda, amikor magukra csukják a tanterem ajtaját, ott az történik, amit diákjaik szempontjából a legüdvösebbnek tartanak. Voltak persze silány társaik is. Olyanok, akik lelkesen hajtották végre a szocialista elbutítás oktatáspolitikáját, mert rettenetesen büszkék voltak nehezen szerzett diplomájukra, hiszen máshová soha nem vették volna fel őket.
A rendszerváltozás után még inkább felerősödött a reformer indulat. A vasfüggöny lebontása utat nyitott a legmodernebb nevelési módszerek, pedagógiai kísérletek, oktatási anyagok előtt is. Pezsgett a tudományos és szakmai élet az iskolákban, nevelési intézményekben. De érdekes, olyat senki nem követelt, mint a mostani tüntetéseken, hogy tudniillik ki kell dobni mindent alaptantervestől, iskolarendszerestől, fel kell szántani az egész ágazatot, sóval behinteni, és elölről kezdeni valami teljesen új felépítését. Pedig akkor lett volna indokoltsága egy ilyen radikális reformnak, mert ennek hiányában a magyar társadalom sokáig nem tudta megfogalmazni a legelemibb elvárásait sem a közneveléssel-közoktatással szemben. Azonban a gyermekeinkről lévén szó, fokozottan érvényes volt az a szabály, hogy az átalakítás közben a boltnak zavartalanul üzemelnie kell.
Így aztán ment minden a maga rendjén, a pedagógusoknak minden intézményben megtalálható csodálatos csoportjai vitték a hátukon az egész rendszert, a reformerek osztották az észt, a tehetségtelenek, képesség nélküliek pedig morogva viselték a katedrán sikertelen életük megalázó nyűgét. Az egyetemek pedig döbbenten tapasztalták, hogy nulladik évfolyamon kell írni, olvasni, számolni tanítani a jelentkezőket, és egyre több a funkcionális analfabéta a felvételizők között.
Húsz évnek kellett eltelnie, hogy a 2010-ben megalakult nemzeti kormány oktatáspolitikusai feltegyék az alapvető kérdést: a szocialista embertípus nevelése helyett mi a magyar iskolarendszer célja?
A teljes cikk IDE kattintva olvasható.
