Az Istent játszó embert két vállra fektette egy apró, láthatatlan organizmus. Egy vírus, amit élőlénynek is csak erős megszorítással hívhatunk. Több mint másfél millió fertőzött és közel százezer áldozat rádöbbentette a mindig csendben lévőket, hogy az öntelt társadalommérnökök, az önjelölt világmegváltók, a lélekkufárok és identitásvigécek ideje egy pillanat alatt lejárt. Nincs az a szabadság, alapjoggá hazudott aberráció, nincs olyan nemváltó műtét, amely oldaná a halálfélelmet és letörölné rémült arcunkról a semmi iszonyatát. Belénk vájta fogát a vágy az igazi Megváltó után. Mégis minden hangoskodó Barabbást kiált.
Ülünk a hatalmas váróteremben, ahol mindenkit végtelen üresség vesz körül. Senki nem lehet bizonyos abban, hogy valaha folytatni tudja az útját. Egyetlen dolog van mozgásban, a láthatatlan ellenségünk, egy vírus, amely bármelyik pillanatban elhozhatja bármelyikünknek a halált. Nagyon szeretnénk szót váltani jó, meghitt emberekkel. De nem találkozhatnak a barátok, szanaszét keseregnek a családok. Idegenek visznek kenyeret a nagymamáknak, akik szomorúan nézik, hogyan szárad ehetetlenné a máskor oly sok örömöt szerző húsvéti kalács.
Minden, amiben hittünk, az ellentétébe fordul. Amikor a feltámadást várva közösen imádkoznunk kellene a templomban, idegesen nyomkodjuk a távkapcsolót, hátha mondanak valami reménytelit a hírekben. Digitális imákkal igyekszünk összeragasztgatni a virtuális gyülekezeteket, bámuljuk a legmodernebb kütyüket, integetünk a torz, elmosódott arcoknak, és érezzük, valami pótolhatatlanul hiányzik ebből az egészből. Mégis üvölt a kórus: „Feszítsd meg!”
Most kell a nagyon erős hit. Most kell a kételyeken felülemelkedni tudó igaz emberség. Ez az időszak régen nem tapasztalt intenzitással mutat rá a sötétség és a világosság kibékíthetetlen ellentétére. Mindenkinek el kell döntenie, hol áll? Mert csak a közösségeinkben lehetünk azok, akik lenni szeretnénk. Ha hagyjuk lerombolni a nemzetet, a családot, atomizált magányos senkikké válunk. Olyanokká, akiknek tényleg mindegy, hogy fiúk-e vagy lányok, magyarok vagy pirézek, mert amikor vírusjárvány, sáskajárás, földrengés, özönvíz vagy tűzvihar képében eljön a vég, oly mindegy lesz, kit talál. Olyanokká, akikben még a rettegés sem őszinte, mert titokban csodaszerek és vajákos módszerek után kajtatnak az internetes keresőkben, gátlás nélkül nyúlják le saját anyjuk utolsó fillérjeit is, nagyot kaszálva a pusztuláson. Amíg meg nem semmisülnek ők is.
Régen vártuk ilyen szomorúan, ilyen elhagyatva, magányosan a húsvétot. De éppen ezért a ma élő nemzedékeknek soha nem volt még ilyen fontos a tavasz reménysége, az újrakezdés, az újjászületés ígérete. A feltámadás ünnepe, amikor a keresztény hívek várják vissza az emberré lett Isten fiát, aki önként vállalta értünk a kínhalált. De még a más vallásúak és az ateisták is erőt meríthetnek ebből a történetből, hiszen példát mutatott arra, hogy mindig fel lehet állni a legnagyobb szenvedések után is, és mindig embernek lehet maradni a legnagyobb embertelenség közepette is.
Emeljük fel hát a fejünket, s mivel amúgy is ideje van a közös énekléseknek, álljunk ki az ablakokba vasárnap reggel és mondjuk közösen Pilinszkyvel: „Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szíve – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et ressurrexit tertia die.”
Gajdics Ottó / Magyar Nemzet