Az ünnepi készülődés, az egyszerű, de szívből jövő gesztusok és a közösség szerepe mindhárom régióban mély nyomot hagytak azok szívében, akik ezeket átélték.
A Felvidéken a karácsonyi ünnepkör az adventi készülődéssel kezdődik, amelyhez hozzátartozik a lelki elmélyülés és a szokásos böjt. Sok helyen hagyomány, hogy a családtagok az ünnepi vacsorát csak az első csillag felragyogása után kezdik meg, így emlékezve a betlehemi csillagra. Az asztalon hagyományosan mézes fokhagyma, dió, alma és ostya is helyet kapott.
Ezek az egyszerű ételek szimbolikus jelentéssel bírtak: a méz az édes életet, a fokhagyma a betegségektől való védelmet, az alma az egészséget, az ostya pedig a család összetartását jelképezte.
„Gyerekként alig vártam, hogy eljöjjön a karácsony” – meséli az 1940-es években született Margit néni, egy kis felvidéki faluból. „A mi falunkban az volt a szokás, hogy az ünnepi vacsora előtt mindenki elcsendesedett. A nagymamám mindig megtörte az ostyát, majd mézbe mártotta, és mindenkinek adott belőle egy darabot. Azt mondta, hogy ez hoz egészséget és békét a következő évre.” A gyerekek legjobban a kántálást várták, amikor a falusi fiatalok csoportokban jártak házról házra, hogy karácsonyi énekekkel kívánjanak boldog ünnepeket.
János bácsi, Margit néni gyerekkori szomszédja, a betlehemezésre emlékszik vissza. „A falubeli fiúk pásztorbotot vettek a kezükbe, és bekopogtattak minden házba. Volt egy kisebb falusi templomunk, ahol a színdarabokat is bemutatták. Mindenki ismert mindenkit, és ez az összetartozás érzése tette különlegessé az ünnepet. A legszebb pillanat az volt, amikor a betlehemi csillagot ábrázoló gyertyát behozták, és eloltottuk a lámpákat, hogy a szoba csendje csak a gyertya fényével teljen meg.”
A teljes cikk a Mandiner honlapján olvasható.
Fotó: AFP
