„Itt élned, halnod kell” – ezért biztosan nem megyek haza!

Egy éve mondta Orbán Viktor miniszterelnök, hogy semmi baj nincsen azzal, ha a fiatalok külföldre mennek dolgozni, hiszen adóznak, eurómilliárdokat küldenek haza, izmosabbá téve a magyar gazdaságot. Ennél cinikusabb megszólalást nehéz keresni, bár nem újdonság: egy másik kormány, másik miniszterelnöke 2006-ban szólt hasonlóan sértőt. Gyurcsány Ferenc szájából hangzott el: el lehet menni Magyarországról.

Az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat jelentéséből az derült ki, hogy a magyar munkaképes lakosság (a 20–64 éves korcsoport) 5,2 százaléka, azaz csaknem 340 ezer ember élt (és dolgozott – a szerk.) egy másik uniós tagállamban. Tehát sokan a magasabb bérek, jobb életkörülmények miatt nem maradtak itthon, feladták ezt az életüket, egy másik országot választottak a sajátjuk helyett, akár az unión kívül is.

Az, hogy ezekben az emberekben mi játszódik le, amikor közhelyesen szólva „lelépnek”, és kint próbának munkát keresni, megélni és beilleszkedni, azt leginkább ők maguk tudják. Ítélkezni felettük, vagy akár lehazaárulózni őket egyszerűségre vall, főleg anélkül, hogy belátnánk egy egy sors, emberi élet mögé. E cikk nem azért íródott, hogy igazságot tegyen, a cél az volt, hogy a világ számos pontján élő honfitársunk mondja el, kalandvágyból „dobbantott-e”. Legtöbbjüket az interneten értük el, interjút készítettünk velük. Az Egyesült Királyságba, Dubaiba és Amerikába is ugyan azt a kérdést küldtük el – „hazajössz-e, mi hozna haza és miért?”

Ezek közül válogattunk.

A Közel-Keleten a homokos tengerpart, a felhőkarcolók és csillogás éles ellentétben állnak a magyar viszonyokkal, nem beszélve a kulturális különbségekről, amelyek komoly problémát jelenthetnek egy európai ember számára. Az ottani magyarok közül sokan évekkel ezelőtt mentek ki dolgozni, vállalkozást csináltak, startup cégeket indítottak. Az Egyesült Arab Emirátusokban a fejlődés megállíthatatlan. Itt él az a 30-as éveiben járó lány, akit a jövőről kérdezünk. Itthon, vagy ott. Azt mondja, Magyarországon relatíve jól keresett, mielőtt útnak indult, de az járt a fejében és addig haza sem jön, ameddig – ahogy fogalmazott –, 35 évbe tellene kifizetnie a panellakására felvett hitelt. Három-öt év – ennyi kell neki még, árulja el. A honvágyat mai napig nem győzte le igazán, hiányzik neki Budapest. Azért megjegyzi még, „mindent meg lehet szokni, a börtönt is”.

Kicsit közelebb, Skóciában lakik és dolgozik több éve az a fiatalember, akivel szintén a témában interjúzunk. A már megszokott érvek, így a nehéz megélhetés, a jövőkép hiánya mellett ő valami egész másért nem tervezi, hogy valaha is hazajön. Ez bonyolultabb, jön a válasz, amikor arról kérdezzük, hogy mégis mi az. „Pszichológiai oka van” – folytatja. Szerinte „a magyar fejekben 40-50 év a lemaradás, maradiság a világ dolgaival és gyakorlatilag mindennel kapcsolatban.”

Újságíróként az évek alatt többször is belefutottam abba, hogy forrásaim, interjúalanyaim nem vállalták a nevüket. Érthető, hiszen egy egy kényes témánál sok forog kockán, nehezen felépített karrierek mehetnek tönkre, szinte bárki bárkinek keresztbe tehet. Ennek a zsigeri szorongásnak, feszélyezettségnek a nyomát sem tapasztalom a több olimpiát is megjárt, egykori magyar válogatott sportolónál, amikor készül a Skype-on a videóinterjú. Rámutat, nincs takargatni valója, vállalja azt, amit mond, még úgy is, hogy itthon van neve, ahogy mondani szokás. Végül megegyezünk, nem írom le a nevét. A fiatal férfi évek óta Amerikában él, nem tipikusan az a (elő a sztereotípiákkal – a szerk.) megélhetési kivándorló, egyetemre ment ki tanulni, aztán ott maradt. A kérdéseim ismeretében azt feleli, „otthon próbálnak mindenkit úgymond terrorban tartani és bemagyarázni, hogy csak egyféle képen lehet csinálni dolgokat”. „Nekem abból lett elegem, hogy az irigység az elnyomja az előrehaladást. Különbség itt (Amerikában) az, hogy mindenki azt csinál amit akar és az emberek büszkék egymás sikereire, otthon megpróbálják eltaposni azt, aki nem illik bele a képbe. Én úgy érzem, hogy a szabadság az valahol egy áhított fogalom maradt meg mindig” – meséli. Hosszú évekig sportolt, a legmagasabb szinten, így példát is innen hoz: „milyen dolog az hogy ku..a büszkének kell lenni a magyarságra, de itt egy amerikai csapat jobban befogadott külföldiként, mint otthon a saját hazám. Nekem ez volt a legnagyobb indok, és megvilágosodás – lehet máshogy is létezni.”

Van olyan is, aki már hazajött, bár nem azért mert úgy látja, „itt élned, halnod kell”. Szerinte az, hogy egy életet leéljen valaki egy országban azért, mert „nagy magyar” és hazaszerető, közben gürcöljön a semmiért ott, ahol „mindenkinek vállalkozása van és főnök lehet” teljesen abszurd. Jól élt, volt munkahelye, megbecsülték, elfogadták. Egy dolog azonban hiányzott neki, szinte elviselhetetlenül, a család, a barátok, és ez végül felülírta az egzisztenciális biztonságot, „jólétet”. Amerika, vagy Ausztrália már más kérdés, teszi hozzá, amikor arról kérdezzük, hogy itthon marad-e. Azt mondja, ha ott összejönne neki egy jó állás, vagy csatlakoznának a barátai, nem jönne haza többet – „ott biztos leélném az egész életem”.

A következtetéseket mindenki vonja le, ha szeretné.