A vízlépcsőrendszer története a 20. század harmincas éveibe nyúl vissza, de konkrétan az 1947-es párizsi békeszerződésben tűnik fel, mint Csehszlovákia egyik stratégiai célja. A kelet-európai országok ugyanis a dunai vízlépcsőrendszer segítségével energetikai függetlenséget akartak a nyugattól.
A Duna-menti országok kormányai a huszadik század folyamán elsődlegesnek tartották a folyamszabályozás és hajózás kérdését, de rájöttek, hogy ez egyúttal vízi energia termelésére is lehetőséget biztosít. 1956. április 30-án a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtás Tanácsa) határozatot fogadott el a Duna Pozsonytól a Fekete-tengerig tartó szakaszának komplex hasznosításáról. A nagymarosi vízlépcső - papíron - megszületett. A forradalom azonban közbeszólt, így csak a kádári konszolidáció lezárultával, 1963-ban kezdődhetett meg az érdemi előkészítés.
A Mosonyi Emil professzor vezette kutatócsoport a BME-n csak ezzel a gigantikus projekttel foglalkozott. A terv hol gazdasági, hol ökológiai, hidrobiológiai, környezetvédelmi, de legfőképp politikai megfontolások miatt változott, alakult, emiatt a kivitelezés folyamatosan csúszott. Mikor az Elnöki Tanács végül elfogadta a beruházásnak zöld utat adó rendeletét 1984-ben, már más időket éltünk. A rendelet elfogadását követően még az év nyarán megalakult a Pártállam első "civil szervezete" a Duna Kör. Az 1988-ban kezdődő Bős-Nagymaros ellenes tüntetéssorozat már a Rendszerváltás közvetlen nyitánya volt.
