Korábban a #metoo-kampány idején az volt arrafelé az álláspont, hogy az áldozatoknak hinni kell, bizonyíték nélkül is. Sőt: nemzetközi szinten felmerült a bizonyítási teher megfordításának gondolata, mondván,
az az elv, miszerint addig nem bűnös valaki, amíg ezt a bíróság ki nem mondta, elnyomó férfitrükk.
Bizonyítéknak meg ott vannak a vallomások, előállások. Nem mondanák, ha nem lennének áldozatok. Feminista standpoint theory, és ilyesmik. Eme felfogás egyik határozott képviselője Perintfalvi Rita volt a molesztáló papok áldozataival kapcsolatban.
Az is hozzátartozott ehhez az elképzeléshez, hogy a sztenderdizált bántalmazás-definíciók leszűkítőek és elégtelenek, sőt hátrányosak az áldozatokra nézve, mivel minden bántalmazás, amit valaki annak érez. 2017-ben a hvg-n Vándor Éva arról írt, hogy „sok nőnek, aki a »jó a segged!« beszólástól a nemi erőszakig terjedő spektrumon megtapasztalta a szexuális zaklatást, a közösségi oldalakon megjelenő vallomások katarzisélménnyel érnek fel.”
Rakjuk össze az eddigi főáramú balos zaklatás-felfogást: eszerint mindig annak kell hinni, aki áldozatnak mondja magát (már ha nő, vagy esetleg kisebbségi csoporthoz tartozik), és minden zaklatás-molesztálás-bántalmazás, amit az illető annak érez. Ebből következően elvileg a „jó a segged” beszólásért, a füttyögésértt, sőt komolyan gondolt, de kellemetlennek érzett közeledési szándék megnyilvánulásáért (úgynevezett udvarlás) is be lehetne perelni egy férfit.
A hazai baloldalon azonban nagyon gyorsan tudnak változtatni a saját – mondjuk így – elméleti keretrendszerükön, ha az élet úgy hozza, azaz olyan esetek, ügyek merülnek fel, olyan jelenségek bukkannak fel, amelyek szereplőinek adott baloldaliak nem szeretnének juttatni saját szolidaritásukból, vagy utóbbit csak úgy tehetnék meg, hogy feladják addigi felfogásukat.
Első körben ennek egyik megnyilvánulása az, hogy a jobboldali nők és jobboldali női politikusok komoly fejtörést okoztak a baloldalnak, amit azzal oldottak meg, hogy mivel a jobboldali női politikusok nem küzdenek a feminista célokért („női jogok”, stb.), ezért csak „token-nőnek” tekintendők, akik megvezetik a népet. Magyarán a jobboldali női politikus nem nő, mivel nem passzol a baloldal nőkről alkotott felfogásába, a baloldali női éthoszba. Csak az a valódi női politikus, aki baloldali politikai célokért küzd.
A baloldal elkövette azt az intellektuális műveletet, hogy a „nők” csoportjából kizárta a jobboldali női politikusokat.
A velük egyet nem értő nők ugye árulók meg Orbán-bábok, a heteronormatív patriarchátus hamis tudattal rendelkező agymosottjai. Ha az ilyen nők nem nők, akkor tovább lehet működtetni a felállított, kényelmes keretrendszert.
És akkor most itt a második lépés is:
ha a bántalmazás áldozata jobboldali női politikus, akkor, mivel ő úgysem tartozik a baloldal nő-kategóriájába, hinni sem kell neki automatikusan.
Hiszen ő domináns, uralmi pozícióban volt, sőt az elnyomó jobboldali férfipolitikusok szerekét tolta! Különben is, nem írta alá az isztambuli egyezményt, úgyhogy megérdemli. Az mindegy, hogy az isztambuli egyezmény csak ideológiában hozott volna újat (társadalmi konstrukciónak nyilvánítva a nemeket és rendszerszintű elnyomásnak a férfirészről való bántalmazást), szabályozásban lényegében nem, mert az összes pont már meg van oldva a magyar jogban. Az is mindegy, hogy
az érintett jobboldali női politikus egyre-másra alapította az áldozatsegítő központokat!
A nem baloldali koncepciójú segítség nem segítség, csak álintézkedés! És persze láthatóan azt is érdemes kihagyni a képletből az isztambuli egyezmény kapcsán, hogy talán a bírói-gyámügyi-családsegítői gyakorlat javítása sokkal többet segítene az áldozatokon, mint nemzetközi egyezmények aláírogatása.
És akkor eljutunk oda, hogy Mérő Vera baloldali feminista bántalmazás elleni főküzdnök azért, hogy kényelmesen megmaradhasson eddigi kis világában, és hogy abba nehogy be kelljen emelnie eseti jelleggel jobboldali női vezetőket is, először ezt volt képes kiírni a Facebookra:
„Ha valaki kapcsolati erőszak áldozata, nem számít a rangja, az iskolázottsága, a világnézete, csakis az őt ért bántalmazás. A verbális abúzusról tudjuk, akik mindkettőt elszenvedik, a legtöbben azt mondják, mélyebb nyomokat hagy és nagyobb kárt tesz, mint a fizikai. Mégis, a bántalmazási formák közül a legnehezebb terület, egyrészt a nehéz bizonyíthatóság, másrészt a komplex határvonalak miatt. Mi a különbség a durva, elmérgesedett veszekedés és a bántalmazás között? Mi az, ami egy megromlott kapcsolat végjátékában előfordulhat és mi az, amire a zéró tolerancia kell érvényesüljön. Igen, komplex kérdések ezek. Azonban a "komplex" nem jelenti, hogy nem egzakt. A verbális abúzus jogi és szakmai definíciója elég pontos. (Ezekről kommentben találjátok az anyagokat, amelyeket kigyűjtöttem nektek.) Az egy nagyon fontos faktor, ha nem kizárólag magánszemélyek belső ügyéről van szó, hanem egy gigantikus hatalmi gépezet is közrejátszik. Nagy a zaj, kevés a konkrétum. Ettől függetlenül, egy biztos: az, hogy kinek hiszünk, nem szabad, hogy szimpátiaalapon dőljön el. Rágalomnak ez az egyik legdurvább, letagadott bűnnek nemkülönben. Azt hiszem, vannak esetek, amelyek feladják a leckét és nehéz, de le nem söpörhető kérdéseket vetnek fel. A statisztikák szerint a hamis vádak aránya 5% alatti, ami persze nem kevés, ha ártatlanul tönkretett életekben mérjük. Érthető, ha most egy kicsit mindenki tanácstalan. Ez a tanácstalanság egyvalamire biztosan rámutat: a társadalom jó részének hite az igazságszolgáltatásban és a kormány tisztességében a végsőkig megingott.”
Hirtelen Mérő Vera méricskélni kezdte, hogy „mi a különbség a durva, elmérgesedett veszekedés és a bántalmazás között”, holott egy brossúrával korábban az ilyen méricskélés még tulajdonképpen áldozathibáztatásnak számított,
mert ha az áldozat bántalmazásnak élte meg az elmérgesedett veszekedést, akkor az bántalmazás. (Egyébként ha egy elmérgesedett veszekedés nem feltétlen bántalmazás, amivel amúgy tudok azonosulni, akkor az utánafüttyögés és a jó seggekkel kapcsolatos megjegyzések még kevésbé bántalmazások, de hagyjuk is.)
Magyarán Mérő Vera kihozta egy esetleges bántalmazási ügyből, hogy ugyan nem számít, ki a bántalmazott, de mégis számít, ahogy mégis számítanak a definíciók és bizonyítékok is, mert van 5 százalék hazudozó, és amúgy meg ennyit az igazságszolgáltatásról és a kormányról. Biztos nagyon sokat izzadhatott, még ezt sikerült kihoznia az ügyből. S valamiért eddig a hamis vádak aránya nem volt fontos (itt jegyzem meg, hogy a molesztáló papok esetében az amerikai statisztikák régiótól függően 17-50 százalék közé teszik a hamis vádak arányát).
A teljes cikket a Mandiner.hu-n olvashatják.