A második világháború alatt és után, a szovjet vezetés jóvátétel és megfélemlítés céljával, milliókat kényszerített munkatáborokba. A kutatások szerint nyolcszázezer magyar került fogságba, közülük kétszátezren, sosem tértek haza.
Nagymarosról 1945 januárjában csaknem négyszáz, főleg német nemzetiségű embert vittek el, ahogy mondták: málenkij robotra, vagyis egy kis munkára. Az elhurcoltak történetei tabu témának számítottak, a rendszerváltásig csak kevesen mertek róla beszélni. Nagymaros, Kismaros és Zebegény lakói évek óta közösen emlékeznek az elhurcoltakra.
„Az elhurcoltak egyharmada, nem bírva a megpróbáltatásokat – az éhséget és a hideget – belehalt ebbe a kicsi munkába. A többiek 3-4-5 év múlva, megkeseredve, egészségügyileg tönkre téve, kifacsart lélekkel, de haza tudtak jönni. Emlékezünk kell, még ha fáj is, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát” – mondta Petrovics László, Nagymaros polgármestere.
Ha tabuk nélkül tudunk beszélni a XX. századról, akkor néhány hibától megóvhatjuk magunkat a jelenben – erről Rétvári Bence államtitkár beszélt a megemlékezésen.
„Tudjuk és látjuk, hogy az idősebb generációnak és 56-osoknak nehéz volt kiharcolni a szabadságot, ezért nekünk is áldozatokat kell hozni hogy megtartsuk hazánk függetlenségét. Magyarország mindig önmaga ura kell legyen, és soha sem lehet más országok, birodalomépítő törekvések, fővárosok játékszere” – fogalmazott.
A Nagymarosi Római Katolikus Templomban tartott vasárnapi szentmisét az áldozatokért ajánlották, a szomszédos téren pedig megkoszorúzták egy helyi emléktábla másolatát.
