„A nagy erdőben időnként távoli harci zajt is lehetett hallani. A szovjet lovassági alakulatok támadták az itt és ott felbukkanó csoportokat. Az erdőben lényegében azonban tehetetlenség és összevisszaság uralkodott. Amikor a csoportok találkoztak, egymást kérdezték, hogy mi tévők legyenek. Inkább tisztek, civilek, németek voltak a mozgó, vándorló csoportok. Legénységi állományt ritkábban láttam. Inkább tisztekhez beosztott küldöncök kísérték a csoportosulásokat. Inkább ösztönösen, mint szervezetten kialakult az az elképzelés, hogy az éj folyamán tovább kell vonulni nyugat felé.
Az emberek, de mi magunk is nagyon éhesek voltunk, és kimerültségünkben sokszor képzelődtünk. Hangokat és zajokat véltünk hallani vagy azt hallottuk, amit félálomban megálmodtunk. Ezek a hallucinációk és víziók a sötétséggel sűrűsödtek. Meleg, barátságos házakat láttunk a sötétben és állatokat, és illatok és barátságos hangulatok kezdtek kialakulni, majd megint felriadva minden eltűnt. Akkor már szinte állva félálomban voltunk. Már a harmadik éjjelt nem aludtuk át. Az étlenség, a szomjúság is kínzott bennünket. Havat ettük, de a lágy hólé még szomjasabbá tette a közérzetet.
Az erdőt körülölelő szovjet lovasság nem tudhatta az erdőben lévő erők helyzetét, és így csak akkor lehetett lövöldözést hallani, amikor egy-egy csoport ki akart jönni az erdő homályából. Estig tehát még kóvályogtak a csoportok. Amikor besötétedett, újra megéreztük ösztönösen a mozgások főirányát, és nyugat felé kiszivárogtunk az erdőből. Akkor fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk pontosan. Semmiféle iránytű nem állt a rendelkezésünkre. Fegyverünk csak az egy pisztoly volt. A sötét havas éjszakában követtük az előttünk kígyózó, néha szétszakadozó oszlopokat…”
Hetvenhat esztendeje, hogy fővárosunk elesett. Hetvenhat esztendeje, hogy Budapest Várba szorult védői megkísérelték a lehetetlent: áttörni a szovjet gyűrűt. Egy hosszú, véres ostrom záróakkordja volt a kitörés. Garád Róbert honvéd egy volt a közel húszezerből, akik megpróbálták, s egy a néhány ezerből, akik túlélték.
Háromnegyed évszázad talán már elegendő történelmi távlat kellene legyen ahhoz, hogy higgadtan, méltósággal emlékezzünk az eseményre és heroikus szereplőire. Ahogy emlékezünk például Zrínyiék szigeti önfeláldozására, Szondiék drégelyi kirohanására, a Nyergestető vagy a Tömösi-szoros védőire és évezredes történelmünk megannyi honvédő háborújának hősi halottjára. Vajon miért nem jár hazánk és fővárosunk második világháborús védőinek is ugyanaz a tisztelet és kegyelet?
Hiába telt már el több mint három évtized az úgynevezett rendszerváltás óta, még mindig a volt kommunista helytartók és szellemi örököseik határozzák meg, hogyan emlékezzünk a világháború eseményeire és harcosaira, akik még ma sem nyughatnak békében. Szinte kötelező a mai napig „háborús bűnösként” és legfeljebb, mintegy kegyet gyakorolva, áldozatként tekinteni hőseinkre. Mert mi mások lettek volna azok a magyar honvédek és civil önkéntesek, akik a szövetséges német bajtársaikkal az utolsó töltényig, az utolsó leheletig ellenálltak a hazánkra törő vörös veszedelemnek, amelyről voltak már harctéri tapasztalataik, és sokan a Tanácsköztársaság idején is belekóstolhattak már, milyen is a bolsevizmus?
A harc elbukott, a megszállók és hazai helytartóik fél évszázados kommunista diktatúráját nem kell itt ecsetelnünk. De a védők ostrom alatti önfeláldozásából és a kitörés során tanúsított kitartásából és bajtársiasságából ma is erőt meríthetünk, és erőt is merít évről évre emléktúránk sok ezer résztvevője a fizikai megpróbáltatások során, és még sok százezren, akik lélekben járják velünk végig a kitörés útvonalát. Mert az idő ítél, és nem azok előtt hajt fejet az utókor, akik gyengén meghátráltak, gyáván dezertáltak vagy hazaárulóként átálltak az ellenséghez (bár sajnos még ma is akadnak néhányan, akik rájuk szívesebben emlékeznek), hanem azokért gyúlnak a mécsesek ezrei a budai hegyek katonasírjain, akik híven harcoltak és életüket áldozták a hazáért, a becsületért, mindannyiunkért.
Elgondolkodtató, hogy a Don-kanyar – idegen földön, támadó félként, német szövetségben harcoló – hősi halottai előtt ma már hivatalos állami rendezvényeken emlékezhetünk. Budapest védőinek és a kitörésben részt vevő – hazai földön, védőként, német szövetségben a szovjet megszállók ellen harcoló – hősi halottaknak viszont nem jár állami főhajtás.
Ezért szervezzük meg immár tizenöt esztendeje minden év februárjában a Kitörés emlék- és teljesítménytúrát, melynek során 25, 35 és hatvan kilométeres távokon lehet végigjárni azt a jelképes útvonalat, amelyen a kitörők megpróbáltak átjutni a szovjet ostromgyűrűn. Minden jóakaratú embernek lehetőséget teremtünk, hogy – lélekben, szónoklatok és politikai megnyilvánulások nélkül, egyéni fizikai áldozathozatallal, egyfajta belső utat is végigjárva – emlékezzen a kitörők heroikus élethalál küzdelmére.
Mint az emléktúra szervezői, egyszerű magyar emberek vagyunk. Nem vagyunk történészek, nincs szándékunkban vitatni a történelmi tényeket. Nem arra keressük a választ, hogy mi történt. Erre sok történész megadta már – igaz, sokszor elferdítve, a saját világnézete alapján eltorzítva, a hangsúlyokat eltolva – a maga válaszát. De azt senki nem írhatja elő nekünk, hogy egy történelmi eseményt hogyan értékeljünk, ahhoz és annak résztvevőihez hogyan viszonyuljunk. És azt a jogot senki nem veheti el tőlünk, hogy emlékezzünk és hősként emlékezzünk a hazánkért harcoló katonákra. Mert van-e a világon még egy olyan ország, ahol bárki megkérdőjelezheti, hogy egy háborúban a saját hazájáért harcoló és azért meghaló katona hős-e?
A sebesült vagy fogságba esett katonát ki lehet végezni, civileket szibériai haláltáborokba lehet hurcolni, börtönbe lehet zárni, de a hon mindenáron való védelmének ideáját – amiben sokak hittek, amiért éltek és meghaltak – nem lehet elpusztítani. Mert a test múlandó, de a lélek halhatatlan. Budapest hős védőinek lelke ma is itt él közöttünk. Csak úgy lehetünk méltók áldozatukhoz, ha minden körülményben ápoljuk emléküket, és példájuk nyomán – ellentmondva a korszellem ármányos, kényelmes csábításának – megvédjük hazánkat és hőseink emlékét minden kívülről és belülről támadó ellenséggel szemben.
Idén a járványhelyzet miatt elmarad a túránk, más módon emlékezünk, de találkozzunk 2022. február 12-én Magyarország legnagyobb, legnehezebb téli, éjszakai túráján, a Kitörés emlék- és teljesítménytúrán! Legyen végre örök nyugodalom és dicsőség a hősöknek!
A szerző a Kitörés emlék- és teljesítménytúra szervezője
