Az 1960-as évek végére a környezetszennyezés miatt jelentősen visszaesett a fehér kérészek egyedszáma, ezért rajzásaik sem voltak olyan feltűnőek, mint a Tiszában és mellékfolyóiban élő rokonaiknak. Azonban az utóbbi években ismét növekedésnek indult a dunavirág állománya. A szakemberek úgy gondolják, hogy az újratelepülésben kulcsszerepet játszhattak a Dunában túlélő állományok mellett a mellékfolyókban – így a Rábában és az Ipolyban – fennmaradt populációk. Azonban a pontos válasz megadásához genetikai vizsgálatokra lenne szükség.
A National Geographic oldalán Dr. Kriska Györggyel, az ELTE TTK Biológiai Intézet és az MTA Duna-kutató Intézet munkatársával találunk egy rövidebb interjút. A szakértő felhívta rá a figyelmet, hogy a Dunavirág rajzása majd 40 év után, 2012-ben volt megfigyelhető ismét hazánkban. Dr. Kriska kitért arra is, hogy a rajzás mértéke nagyban függ a lárvák számára hozzáférhető táplálék, elsősorban az aljzathoz kötődő algák mennyiségétől, amit egyértelműen a folyó víztisztasága szavatol. „Nyáron, július második felétől egészen augusztus végéig számíthatunk a rajzások megjelenésére mindenhol a Duna mentén. Ha valahol kialakul a rajzás, akkor az általában 10-14 napig minden este megjelenik megfelelő, esőmentes időjárás esetén” – olvasható az interjúban.
Rajzáskor a lárvák felúsznak a vízfelszínre, ahol szárnyas rovarrá vedlenek. A kikelt nőstények rögtön párzóképesek, míg a hímek egy újabb vedléssel válnak szaporodóképessé. A vízfelszíni párzást követően a nőstények néhány kilométert repülnek folyásiránnyal szemben a folyó fölött, majd lerakják petéiket a vízbe és elpusztulnak.
