1930-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat pályázatot hirdetett a magyar irodalom történetének megírására. Szerb tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált a kibontakozáshoz, és az 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet elnyerte az első díjat.1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze Nemes Nagy Ágnes segítségével utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt. 1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény verte agyon egy puskatussal
.– áll életrajzában.
„Nem volt politikus alkatú író. Benseje egy életművész és egy remete állandó küzdőtere. Az idő azonban nem az életművésznek kedvezett, s így, mint valami szakadatlanul szorongó és riadozó új Erazmus, vált magatartása mégis politikaivá: egyetlen tiltakozás volt az embertelen korszellem ellen, mely végül is a leggonoszabb halálnemet küldte reá.
Halála a pótolhatatlanság minden veszteségérzésével, a nagycsaládtagnak és kedves örök barátnak kijáró fájdalommal sajog – legfennebb az a gyermekien babonás tiltakozás enyhíti, hogy nem, mégsem lehet igaz! Lehet, hogy ezt az érzést csak azoknak a halálhíre váltja ki az emberből, akiknek lelkét nem lehet elpusztítani – akik halhatatlanok” – írta 1945-ben, Szerb Antal halálhírének hallatán Jékely Zoltán.
