– Egyik cikkében azt írja, a liberalizmus fenntarthatatlan. Mire alapozza ezt a véleményét?
– A liberalizmus akkor tud virágozni, amikor nem teljesen önmaga, hanem vannak nem liberális elemei. Valójában ugyanis olyan hagyományokra épül a liberalizmus, mint a család, az erős közösségek, a vallás és a nemzet. Ezek a liberalizmus előfeltételei és az emberi együttélés a valódi tápláló forrásai. A liberalizmus viszont meggyengíti mindezeket mint olyan intézményeket, amelyek korlátozzák a szabadságunkat. A liberalizmus tehát azért fenntarthatatlan, mert átvágja a saját gyökereit, amelyek a fennmaradásához kellenek.
– A liberalizmus fenntarthatatlansága kibontakozásának lehettünk tanúi a tavalyi amerikai forrongást látva?
– Igen. De már erre utalt Donald Trump megválasztása, a brexit és a populista pártok megerősödése Európa-szerte. Ugyanennek vagyunk tanúi az EU Magyarország és Lengyelország elleni reakciója esetén is. A liberalizmus ideológiájának egy olyan intenzív, küldetéstudatos megközelítése figyelhető meg, amely a társadalmat kizárólag a szerint a gondolat szerint működtetné, hogy a hagyományaink véletlen adottságok, amelyeket meg kell haladni a társadalom átszervezésével. Megosztottság alakult ki, amelyben a liberális elit, ami a nyugati társadalmak vezető intézményeit irányítja, ellenséges elemként kezeli azokat, akik ragaszkodnak a hagyományokhoz.
– Ön szerint milyen állapotban van az amerikai demokrácia?
– Nincs jó állapotban, mert nem látni, hogyan lehetne áthidalni az előbb említett társadalmi szakadékot. A politika ugyanis akkor működik rendesen, ha nincs olyan mértékű megosztottság, hogy ne lehetne kompromisszumot kialakítani a jóakaratú emberek között, akik felismerik, hogy az ellenfeleik nem ellenségek, hanem a honfitársaik, akik másképpen gondolkodnak, mint ők. Ma Amerikában mindkét politikai oldal ellenségnek tekinti a másikat. A január 6-án a Capitoliumnál történt események után ma már előfordulhat, hogy az állambiztonság politikai nézeteik alapján nyomoz egyes emberek ellen. Nem tudok hasonlót felidézni a saját életemben. A Szovjetunióra emlékeztet ez a jelenség. Úgy tekintenek egyesekre a politikai nézeteik miatt, mintha belföldi terroristák lennének. Ma valódi ellenségeskedés van a hazámban, és sajnos nem látom a szándékot ennek a megváltoztatására. Joe Biden ugyan az ország egyesítéséről beszél, de a kormányzásában nincs nyoma ennek.
– Donald Trump csalást kiáltva nem akarta elismerni a választási vereségét, mire több közösségi médium is letiltotta. Ön elképzelhetetlennek tartja, hogy visszaélések történtek a voksoláson?
– Azt biztosan mondhatom, hogy akik az olyan intézményeket vezetik, amelyek feladata az esetleges választási visszaélések vizsgálata, rendkívül érdektelenek voltak a legutóbbi elnökválasztás után. Nem tudhatom, hogy voltak-e visszaélések, de az biztos, hogy a sajtó és a különböző ellenőrző szervek nem tettek szinte semmit, hogy utánajárjanak a kérdésnek, mert ez nem állt érdekükben, hiszen egyértelműen Joe Biden sikeréért szorítottak. Azt is meg kell jegyezni, hogy ugyanazok az emberek, akik elítélték azokat, akik megkérdőjelezték a 2020-as választások tisztaságát, 2016-ban váltig állították, hogy elcsalták a választásokat az oroszok beavatkozásával. Ekkor kongresszusi vizsgálatok voltak, be akarták vetni a titkosszolgálatokat, és komoly, de sikertelennek bizonyuló erőfeszítéseket tettek, hogy igazolják a választások tisztátalanságát. Ezt azért említem, hogy érzékeltessem, ma a pártok ellenségnek tekintik egymást, képtelenek a kompromisszumra, és erősen hajlanak arra, hogy megkérdőjelezzék a másik győzelmének legitimitását. Rendszerszintű problémáról van tehát szó, amiben mindkét nagy párt érintett.
– Mintha mi Magyarországon a kommunizmus miatt évtizedekkel le lennénk maradva a társadalmi progresszió terén Amerikához képest. Lehet, hogy ennek köszönhetően ma már önöknek is van mit tanulniuk tőlünk?
– Előfordul, hogy egy kór már emészti a szervezetünket, rombolja az egészségünket, de még nem diagnosztizálta az orvosunk a betegséget. Talán 2016-ban vált nyilvánvalóvá, milyen radikálisan változott a társadalmunk, amikor már előrehaladott volt a betegség. Akár az ötvenes évekig is vissza kell mennünk, ha azt keressük, mikor tartott ott a társadalmi gondolkodás nálunk, mint most Magyarországon. Akkor az emberek döntő többsége még pozitívumként tekintett a nemzetre, a hagyományos családra vagy a vallásra. Erre a korszakra mint ideális időre gondolunk vissza a mai napig. Jelentősen megerősödött a munkásosztály, szinte teljes volt a foglalkoztatottság, kialakult egy olyan szociális védőháló, amire korábban nem volt példa. Ha a mai Magyarországra tekintünk, felismerhetjük, hogy az említett dolgok a feltételei annak, hogy ismét nemzeti egyetértés legyen a hazánkban. Ma ugyanis egyre inkább szétszakad a társadalmunk aszerint, hogy valaki a globalizáció nyertese vagy vesztese-e, és egyre mélyebbek lesznek a sebek. Remélem, a kelet-európai társadalmak nem fogják mindezt megtapasztalni.
– Hogyan írná le azt a jelenséget, amit Nyugaton az elnémítás kultúrájának (cancel culture) neveznek?
– Ez a jelenség kísértetiesen hasonlít arra, ami a Szovjetunióban volt megfigyelhető, azzal a kivétellel, hogy egyelőre nem börtönzik be az embereket a véleményük miatt. Megjegyzem, én félek tőle, hogy idővel akár erre is sor kerülhet. Azok, akik a társadalmi életet meghatározó – gazdasági, kulturális és politikai hatalommal bíró – intézményeket irányítják, tolerálhatatlannak tartják a liberális ideológiától való eltérést. Ha valaki kritizálja például a szexuális forradalmat, és azt a nem is olyan régen még tiszteletre méltónak tartott és széleskörűen elfogadott nézetet vallja, hogy a hagyományos család kell hogy jelentse a társadalmi normát, akkor a társadalmi rend önjelölt őrei a közösségi médiában megtámadják az illetőt. A munkaerőpiacon pedig már intézményes megnyilvánulása is van ennek. Előfordul, hogy valakit a liberálistól eltérő véleménye miatt elbocsátanak, és tönkreteszik a szakmai karrierjét.
– Az úgynevezett kritikai fajelmélet egyre nagyobb térnyeréséről mi a véleménye?
– A legutóbbi időkig mindenki egyetértett abban a hagyományos amerikai megközelítésben, hogy Isten mindenkit egyenlőnek teremtett, ahogy az a Függetlenségi nyilatkozatban is áll. Ez alapján, ha egyenlő boldogulási feltételeket alakítunk ki faji vagy szexuális identitástól függetlenül, akkor egy igazságosabb társadalom jön létre. A kritikai fajelmélet egy elfajzása ennek a hagyománynak, amiben sok marxista elem megjelenik, mivel elnyomó és elnyomott osztályokra osztja a társadalmat bizonyos megkülönböztető jegyek alapján. Régen ez osztályalapon történt, ma bőrszín alapján. Ha fehér a bőröd színe, akkor a gonosz osztályhoz tartozol, ha nem vagy fehér, akkor az erényeshez. Kizárólag külső jegyek alapján ítélik meg az embereket, ezért joggal merül fel sokakban, hogy ez egy rasszista elmélet, ami a népesség egy részét bensőleg gonosznak bélyegzi, és a követői a társadalom átalakítását szorgalmazzák, hogy az erényesnek beállított csoport uralkodhasson, és megváltoztathassa a gonosznak tartottakat.
– Lévén egy faji alapú elméletről van szó, nem állná meg a helyét a nácizmussal való párhuzam is?
– A kritikai fajelméletben is megvan a tisztaság és a mocskosság kategóriája. Egy olyan manicheus megközelítésről van szó, ami szerint akkor érjük el a paradicsomi állapotot, ha a tisztátalan elemet kiiktatjuk a világból. Ez az összes szörnyű, embertelen ideológia alapja. A kereszténység, ami azt állítja, hogy – bőrszíntől és társadalmi osztálytól függetlenül – mindannyian bűnösök vagyunk és megváltásra szorulunk, korábban megakadályozta a politikusokat abban, hogy azt gondolják, ők mentesek az áteredő bűn hatásától. Nem meglepő, hogy ez az új ideológia a mi posztkeresztény korunkban ütötte fel a fejét.
– Hazánkban jelenleg a gyermekek szexuális nevelésének kérdése vált ki komoly politikai vitát. Ön szerint reális veszély a gyerekek „érzékenyítése”?
– Sajnos van ok az aggodalomra. A szexuális forradalom Amerikában hozzákapcsolódott a faji kérdésekhez. A homoszexuális mozgalom azáltal jutott befolyáshoz, hogy a polgárjogi mozgalomhoz kapcsolta magát. Szerintem van egy fontos különbség aközött, hogy senkit ne ítéljünk meg a bőrszíne alapján és aközött, hogy a szexualitás és minden, ami abból ered, egy bizonyos ideológia alapján kell legyen megítélve. A két dolog nem ugyanaz, és amint az emberek elkezdtek úgy tekinteni az LMBTQ-jelenségre, mint a faji kérdésre, elvesztettük a csatát. Úgy vélem, bizonyos alapvető adottságainknak legitim helye van a politikai rendben, míg az identitásunk más aspektusai nem igényelnek állami elismerést és támogatást. Komoly gondot jelent, hogy ez a kérdés nemzetközi politikai ideológiává vált, és végigsöpört a nyugati világon. A Pride-zászló a tisztaság, az erényesség jelképe lett. Már nemcsak a toleranciáról, hanem elfogadásról, sőt elismerésről van. Ezek többet jelentenek, mint az általam is támogatott tolerancia, aminek lényege, hogy az emberek bármiféle üldözés nélkül úgy élhessék az életüket, ahogy szeretnék. Ma már azonban a heteroszexuális norma kiiktatásáról van szó, ami viszont egy civilizációs fenyegetés és elfogadhatatlan.
– Úgy tűnik, Nyugaton a konzervatívok évtizedek óta folyamatosan hátrálnak. Mi lehet az alternatívája ennek a fokozatos önfeladásnak?
– A probléma részben a konzervatívok önértelmezésből fakad, akik hagyományosan abban határozták meg a céljukat, hogy megakadályozzák az éppen aktuális liberális változtatást. Maga a konzervatív szó is arra utal, hogy meg akarunk őrizni valamit, amit talán nem is tudunk pontosan meghatározni. Jobban meg kellene inkább értenünk, mi a közösségi érdek. Ezt nevezhetnénk közjó-konzervativizmusnak is, hogy egyértelmű legyen, mit védelmezünk. Ettől azonban annyira messze vagyunk ma, hogy egy valódi konzervatív egyenesen forradalmárnak tűnhet, aki meg akarja dönteni a jelenlegi rendszert. Tudomásul kell vennünk, hogy a nyugodt, visszafogott hozzáállás, ami soha nem akar radikális változást, egy helyes ösztön, de csak akkor működik, ha a társadalom egészséges, és van mit megőrizni benne. Ma félrevezető a konzervatív szó, ugyanis már a nyugati társadalmak radikális megváltoztatására kell törekednünk.
– A bátorság legyen a mai konzervatívok fő erénye?
– Biztos, hogy az elhallgattatástól való félelem jelen van a nyugati konzervatívokban, és ez nem alaptalan, mert valóban előfordul, hogy valaki elveszíti az állását és az egzisztenciáját. A bátorság mellett azonban az is kell, hogy jól értsük a helyzetünket. A bátorság, a bölcsesség és a körültekintés erényeinek kombinációjára van szükségünk, hogy tudjuk, mikor és hogyan cselekedjünk.
Fotó:Teknős Miklós
Magyar Nemzet
