Április 15-én nyolcvanöt éves lesz Bodrogi Gyula, Kossuth-díjas, kiváló művész, a nemzet színésze. Energikus, vidám, mindig mosolyog, és a színpadon most is zseniális, mint amilyen mindig is volt. Nem olyan régen láttam az Egy ember az örökkévalóságnak című darabban a Nemzeti Színházban Wolsey bíboros szerepében. Döbbent csend volt a nézőtéren, amikor némán állt, majd kivonult a színpadról az egyik jelenetben. Pisszenés sem hallatszott. Drámai pillanat volt. Egy másik, vidámabb darabban pedig fogták a hasukat a nevetéstől a nézők, amikor ő volt a színpadon. „A színésznek nincs műfaj. A színésznek csak a szerep létezik. Azt kell úgy megformálni, hogy a néző vagy sírjon, vagy nevessen” – mondta az Origónak Bodrogi Gyula, aki szerint a színház egyetlen tulajdonsága a siker. Interjú Bodrogi Gyulával.
Minden szerepemet jókedvemből csináltam
Hogy van, művész úr? – kérdezem, amikor a Nemzeti Színház művészbüféjében leülünk beszélgetni. „Átmenetileg jól” – válaszol Bodrogi Gyula, aztán hangosan nevet. „Mindig ezt szoktam mondani” – mondja.
Április 15-én lesz 85 éves, és amikor ezt mondom, hatalmasra kerekedik a szeme, és csodálkozva így szól:
Nem tudom, miről van szó. Milyen szám az a 85? Hát, kérem, az gombócból halálos. Én hatvannál befejeztem a számolást.
Életműdíjjal ismeri el a Magyar Filmakadémia Egyesület április 22-én, a Magyar Filmhét nyitóestjén Bodrogi Gyulát, akinek valójában fel sem lehet sorolni az összes díját: Kossuth-díj, Jászai Mari-díj, Érdemes és kiváló művész, Prima Primissima, Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti- és középkereszt, Nemzet Színésze, és még hosszasan lehetne sorolni.
„Nem tudok különbséget tenni a díjak között. Persze, tudom, hogy ez a Kossuth-díj, ez pedig a Kiváló Művész, de számomra nincs fontosabb és kevésbé fontosabb elismerés. Minden alkalommal úgy tudok örülni egy-egy díjnak, mint egy gyerek. Egyszerűen azért, mert gondoltak rám, és elismernek. Ez nekem rendkívül nagy öröm. Olyan, mint egy ajándék – és minden ajándéknak végtelenül tudok örülni. Azt imádom a legjobban, hogy ha kapok bármilyen díjat, akkor néha teljesen ismeretlen emberek az utca túloldaláról odakiabálnak nekem, hogy gratulálok, művész úr, megérdemelte. Akkor el tudok ájulni örömömben. Hihetetlenül jólesik.”
Amikor a színházi szerepeinek a számát kimondom – csaknem kétszáz –, aztán még ott vannak a tévéfilmek, játékfilmek, sorozatok, Bodrogi Gyula megint nevet, és rázza a fejét: nem, nem tudja, hány színházi szerepe volt, és hány filmben szerepelt.
„Azokat mind jókedvemből csináltam. Az összes színházi szerepet és az összes filmszerepet is. Nekem soha nem volt olyan érzésem a pályafutásom során, hogy ezt vagy azt a szerepet már el kellene játszanom. Amit kaptam, mindig meglepetés volt – egyfajta ajándék. És ahogy már mondtam is: szeretem az ajándékokat. Játszottam drámákban, vígjátékokban, zenés darabokban, és mindig megkérdezik tőlem, hogy melyik a kedvencem. És én mindig azt válaszolom: az, amelyiket aznap este játszom. De van is ebben igazság.”
Nagymamám volt az első, aki megverte az oroszokat
Gyerekkorában fel sem merült, hogy színész akar lenni. Matematika-fizika tanárnak készült. A nővére és a húga is tanár lett – ő aztán teljesen más irányban indult tovább.
Tizenévesen futballozott, az utolsó igazolt helye a Budapesti Lokomotív volt. Nagyon szeretett focizni, de saját bevallása szerint soha nem lett volna profi futballista.
„Aztán valahogy eltévedtem. Az iskolában verseket mondtam, utána a másik iskolában azt mondták: táncoljak a táncegyüttesben, és így tovább. Egyszerűen erre sodródtam.”
A háborúra még ma is nehezen gondol vissza. Gyerek volt – de már nem annyira kicsi, hogy ne emlékezne a borzalmakra.
„Az kemény volt nagyon. Csúfos dolog volt. Akkor persze – gyerekként – nem fogtam fel ennyire drámaian, csak most, amikor visszagondolok a nincstelenségre, a nélkülözésre, az éhezésre, a bombázásokra, elborzadok. Az egyik barátomat eltalálta egy repesz – vittük az elsősegélyhelyre. Akkor ez teljesen természetes volt. Fel sem fogtuk, hogy ez mennyire súlyos időszak volt. Az éhezésből is kijutott. Egyszer megláttam egy kisfiút, aki zsíros kenyeret evett. Sírva fakadtam. Nem azért, mert sajnáltam tőle, hanem egyszerűen azért, mert olyan éhes voltam, hogy azt ma már el sem lehet képzelni. Aztán olyan is volt, hogy szétlőttek egy benzinkutat, és a romok alatt találtam egy dobozban kandiscukrot. Hazavittem, és a családtagok között szétosztottuk. Mindenkinek jutott egy-egy darab. A dédnagymamám aztán este a sajátját elosztotta a nővérem és köztem. Akkor azon gondolkodtam, hogy ha ezt nekünk adja, ő hogyan marad majd életben? Akkor ez volt a természetes. Ma már elájulnék, ha az unokáim ilyen helyzetbe kerülnének.”
Bodrogi Gyula nagymamája pedig egy varázsló volt – legalábbis ezt mondja a színész. Mindenhez értett, minden helyzetben feltalálta magát. Zongorázott, de tudott kemencét is építeni.
„Ha a német katonák jöttek, nekik zongorázott. Ha az oroszok, akkor pedig az oroszoknak. Egyébként ő volt az első magyar ember, aki megverte az oroszokat” – mondja Bodrogi Gyula, és hatalmasat nevet.
Megverte? – kérdezem csodálkozva.
„Hát, persze. Az úgy volt, hogy frontkatonáknak kellett palacsintát sütnie. Mivel közel volt az ajtóhoz a sparhelt, a katonák mindig be-benyúlkáltak, és a már kész palacsintákat ellopkodták. A nagymamám egy idő után megelégelte, és a palacsintasütővel verni kezdte az orosz katonákat. Ezért mondom, hogy ő volt az első magyar, aki szabályosan megverte az oroszokat.”
1951-ben a SZOT táncegyüttesének lett tagja – Molnár István volt a koreográfus. 1952-től szólótáncos volt.
„A legsötétebb ötvenes években jártunk – és én csak táncoltam. Reggel 8-kor elmentem, énekeltem, táncoltam este nyolcig, aztán hazamentem. Néha külföldre is mentünk, krumplicukrot kaptunk, és a tej volt a védőital. Egyszer megnyertük például a VIT-et (Világifjúsági Találkozó). Volt fizetésünk is. Szóval: miközben az emberekkel borzalmak történtek, nekünk csak a nóta meg a néptánc volt.”
Már a diplomám is nyugdíjas
A Színház- és Filmművészeti Főiskolára 1954-ben vették fel – elsőre. 1958-ban meg is kapta a diplomáját.
„Látja, már a diplomám is 61 éves, vagyis nyugdíjas”
– mondja, és elréved valahová a messzeségbe.
„Sokan kezdtünk. Negyvenvalahányan. Aztán végül mindössze nyolcan végeztünk. Persze, többen, akik kiestek, a pályán maradtak, sőt, karriert is csináltak. A főiskolán csintalan gyerek voltam – azt hiszem, akkor bányásztam elő magamból az exhibicionizmust, ami kell ehhez a szakmához. De nem szándékos volt, nem elhatározás kérdése volt, hogy én most rosszalkodom. Nagyon jó osztály volt a miénk: Törőcsik Mari, Margitai Ági, Szabó Ildikó, Fonyó Joci, Fülöp Zsiga, Perlaki Pista, Böröndy Kati voltak az osztálytársaim. De ilyenkor, amikor a neveket sorolom, mindig szembe jutnak a felsőbb és az alsóbb osztályba járók neve is: Sztankay, Garas – a barátaim.”
A főiskola után a József Attila Színházhoz került – és ott is maradt 24 évig. Ez idő alatt a kis külvárosi színházból a főváros meghatározó teátruma lett.
„Lényegében akkor, amikor odakerültem, egy kultúrházszerűség volt. Fodor Imre volt az igazgató – fantasztikusan értette a színházat, a közönséget, és rendkívül jól kommunikált a színészekkel. Mellesleg fiatal színész volt, de saját bevallása szerint nem volt igazán jó színész. Igazgatóként már nem is lépett fel soha többé. Egyszer kellett volna beugrania Kertész Dezső helyett egy darabba, de valahogy mégis úgy alakította a dolgokat, hogy ne kelljen fellépnie. A József Attila Színháznak volt egy óriási szerencséje. Az 1956-ban rendetlenkedő színészek büntetésből odakerültek. Nem küldték el a pályáról, de ebbe a kicsi színházba irányították őket. Fodor Imre örömmel csapott le rájuk: Sinkovits Imrére, Darvas Ivánra, Ráday Imrére. Remek társulat alakult ki, hatalmas színészekkel. Remekebbnél remekebb előadások voltak – és akkor egyáltalán nem volt különleges, ha kétszázszor vagy háromszázszor játszottunk el egy-egy darabot.”
A potyautas című darabot például 250-szer játszották – vágom rá, és persze nagyon érdekel, hogy ha egy színész ennyiszer eljátszik egy darabot, vajon a szöveg örökre megmarad? Bodrogi Gyula például Raul szerepének szövegét még most is tudhatja?
„A szöveget már nem, de a dalait igen” – mondja, aztán elmesél egy történetet.
„A József Attila Színházban 250 előadás után befejeződött A potyautas. Tíz év múlva aztán meghívtak Miskolcra, ugyancsak A potyautas című darabra – Raul szerepére. Két próba után visszajött minden. Nemcsak a szöveg, de a játék is. Valahová mindig elraktározza a memóriám a szövegeket. Ha nem kell, nem jön elő, de ha szükség van rá, azonnal eszembe jut.”
A József Attila Színházban dolgozott még, amikor megkeresték, hogy vállalja el a Vidám Színpad vezetését. Nagyon sokáig győzködték, mire Bodrogi Gyula azt mondta: ha Vinkó József dramaturggal leírhatják, hogy mit szeretnének a Vidám Színpadon megvalósítani, és azt el is fogadják, akkor elvállalja a színház vezetését. Elfogadták a tervet.
„Miattunk alakult úgy, hogy később már pályáztatták a színházigazgatói posztokat. Előtte ilyen nem volt. Húsz évig vezettem a Vidám Színpadot. Már két évvel korábban jeleztem, hogy 2001-ben én befejezem, és akkor abba is hagytam.”
Utána sokfelé játszott, majd 2003 óta a Nemzeti Színház társulatának színésze.
A színház legfontosabb tulajdonsága a siker
„Olyan, mintha tavalyelőtt lett volna” – mondja.
Most nyolc darabban játszik a Nemzetiben. Hogy bírja? – kérdezem, mire elneveti magát.
„Jól. Nem sok ez. Tudja, egy nap csak egy darabban játszom. Mindegy, hogy egy darabban van az ember, és azzal mindennap fellép, vagy nyolc darabban, és ugyanúgy mindennap fellép, csak különböző darabokkal. Nem vagyok fáradt. Összenőttem a színházzal. Most már csak arra kell ügyelni, hogy súlyos szerepeket nem szívesen vállalok. Azt nem szeretném, hogy fizikailag fárasztó legyen. Amennyit bírok, azt bírom, és az a fontos, hogy mindig jókedvű legyek a színházban.”
Mindig jókedvűen jön be? – kérdezem.
„Hát, ha nem is mindig csuda jó a kedvem, de az biztos, hogy amint beérek, itt jó kedvem lesz. Remek ez a színház. Tudja, egy színház legfontosabb tulajdonsága a siker. Ha nincs siker, nincs színház. Itt pedig hatalmas sikerek vannak, és remek színészek. Gombaszögi Frida néni mondta, hogy nincs jó színész és rossz színész. Csak színész van. Én is így gondolom a színházzal kapcsolatban: vagy sikeres egy színház, vagy az nem színház, amelyik nem sikeres. Persze, akkor is lehet játszani akár ötvenszer is egy előadást, ha nincs siker. Akár közönség nélkül is. Csak akkor az nem színház. Ez meggyőződésem. Itt a Nemzetiben igazán sok, tehetséges, jó színész van. Azt sajnálom, hogy már nincsenek tévéjátékok, vagy akár színházi közvetítések, mert ezek a tehetséges fiatalok nem tudják megmutatni magukat szélesebb körben. Pedig itt olyan fiatal színészek játszanak, akikből csillagok lehetnének nagyon rövid időn belül.”
Az utolsó pillanatban tanulja a szöveget – ezt most is mondja –, de szerinte ezzel minden színész így van.
„Aki előre megtanulja, úgyis újra kell tanulnia a próbák, a játékok közben. Persze, elolvasom a szöveget az első pillanatban, de az a jó – szerintem –, ha játék közben ismerem meg igazán. Volt olyan kollégám, aki az első próbára már tökéletes szövegtudással érkezett, és mire a premier elérkezett, szépen el is felejtette. Azt érzem, hogy addig tanulom a szöveget, amíg nem érzem, hogy az én vagyok. Átszűröm a saját személyiségemen. Fontos, hogy azonosulni tudjak a szöveggel.”
Saját magamtól még soha nem hatódtam meg
Bodrogi Gyulát imádja a közönség, és imádja a szakma is. Pontosan azóta, amióta színész lett. Hatvanegy éve. Rendkívül sokoldalú: a vígjátékban ugyanolyan remek, mint a drámában vagy zenés darabokban. Mindenki megismeri, az utcán megszorítják a kezét, szinte mindennap szembesül az emberek szeretetével.
Volt olyan a pályafutása alatt, hogy úgy érezte, a csúcson van? – kérdezem, és Bodrogi Gyula azonnal rávágja gondolkodás nélkül, hogy soha.
„Nem is tudom, hogy van-e olyan egy színésznél, hogy a csúcson van. Ha valaki eljátssza a Hamletet, az Shakespeare csúcsa, nem? Vagy, ha óriási sikere van egy vígjátékban, az már a csúcs? Létezik egy ilyen tévhit, hogy vígjátékot könnyebb játszani, mint drámát. De ez nem igaz. A színész számára nincs műfaj. A színész számára szerep létezik. És ha jól játssza, hol nevetnek, hol sírnak az emberek. Hogy Shakespeare jobb író, mint mondjuk Takács Béla, az nem baj. Takács Béla darabját esetleg csak nehezebb játszani, mert hiányos. Shakespeare műveit – ha lehet ilyen mondani – könnyebb játszani. Mert ha csak engedi magát a színész, hogy sodorja a szöveg, akkor az már jó. De hogy mi a színész számára a csúcs, azt nem tudom. Nagy pillanatokat átéltem színészektől, ez kétségtelen. Amikor Bessenyei Ferenc Othello szerepében azt mondta a színpadon, hogy »vért, vért, Jágó, vért«, akkor még az épület is libabőrös lett. Vagy amikor Psota Irén az Erkel Színházban énekelni kezdett. Olyan jó volt, hogy zokogtam a nézőtéren. De saját magamtól még soha nem hatódtam meg. Vannak olyan pillanatok a színész életében, amikor szárnyal azon az estén. És mindegy, hogy éppen mit játszik. Tudja, az a legnagyobb színészet, amikor a közönséggel együtt játszik a színész. Az a csúcs – ezt állítom. Ez az a pillanat, amikor a néző még azt is tudja, hogy a színész mit gondol. Ez remek érzés. Volt egy nagyon érdekes előadás egyszer a Vidám Színpadon. A Szomorú vasárnap-ot játszottuk. Vége lett az előadásnak, jöttem ki a színházból. Ott állt egy hölgy, és rettenetesen sírt. Azt mondta: »Szégyellje magát! Én idejövök ebbe a színházba röhögni, és most nem tudom abbahagyni a sírást.« Ezt soha nem fogom elfelejteni. Az az előadás egyébként pont olyan volt, amit mondtam: együtt éltünk a közönséggel. Lehetett érezni, hogy hol ülnek a sorokban olyan emberek, akiket személyesen érint a történet. A közönséget egyébként mindig lehet érezni: a nevetésből, a csendből lehet tudni, hogy mennyire tetszik nekik a darab. Azt is érzem, amikor unatkoznak. Egyszerűen felkúszik a színpadra az unalom.”
„Amit ezen a pályán el lehet érni, az három fontos lépcsőfok. Az első, hogy megismerjenek. Ha megismernek, akkor megszeressenek, ha pedig megszerettek, akkor elismerjenek. Ez a három dolog fontos. Abban nem lehet reménykedni, hogy az örökkévalóságnak megmarad a színházi színész – ami meggyőződésem szerint az alapszínészet.”
A mostani fiatal színészgenerációnak pedig nehezebb, mint nekik volt – állítja Bodrogi Gyula.
„Kevesebb a lehetőség. Akkoriban, amikor én végeztem a főiskolán, tévében, filmekben és színházakban is játszottunk. Most a tévécsatornák szerződtetnek le színészeket, és ők játszanak a sorozatokban. Talán összesen 80 színész. Ha én évente nem forgattam 2-3 tévéjátékot, már szomorú évem volt. Nincsenek színházi közvetítések sem, ami nagy szívfájdalmam. A fiatalok néha kikérik a véleményemet, tanácsokat is kérnek, sőt, most Cserhalmi György megkért, hogy az osztályának rendezzek meg egy darabot. Nagyon szívesen elvállaltam. Most keresgélem – mindenképpen magyar darabot szeretnék. Találtam is egyet, Vaszary Gábor: Az ördög nem alszik című művét, talán ez lesz, de még nem tudom. Mindenképpen vígjátékot szeretnék, mert meggyőződésem – a közönség lelkét ismerve –, hogy a néző szórakozni akar a színházban. Tíz előadásból nyolcnak vidámnak és színműnek kell lennie – vagyis érzelmesnek –, és kettő lehet komolyabb, nehezebb előadás. Ha a nehezebből van sok, akkor a könnyedebbet sem nézik meg. »Anyukám, én szórakozni akarok a színházban, akkor is, ha a III. Richárd megy.« Mert nemcsak az a szórakozás, hogy ha nevetnek, hanem az is, amikor a nézőt odaszögezi a székhez az előadás. Tudja, ez olyan, mint a vendéglőben. Amikor a vendég megy hazafelé, és azt mondja: »Anyukám, ide máskor is eljövünk, mert amit itt adnak, az ehető.« És van még egy nagyon fontos dolog: nem lehet kísérleti színházat csinálni. Soha. A próbán lehet kísérletezgetni. De a nézőnek nem lehet kísérleti előadást bemutatni. Mert akkor a közönség is kísérleti pénzzel fizessen. Ez így tisztességes. Mert milyen az, hogy én kísérletezgetek, a néző meg fizet. Az nem megy.”
Aztán még sok mindenről, könnyedebb dolgokról is beszélgetünk. Például arról, hogy új részeket mutatnak majd be a Süsü-ből – aminek ő a legendás hangja. Azt mondja, örül nagyon, és várja már. Csukás István ugyanis zseniális, érdemes folytatni a Süsü-t, de csakis úgy, ahogy Csukás István megálmodja, csakis úgy, ami az ő lelkéből jön.
Lassan be kell fejezni a beszélgetést, már szólnak, hogy lassan mennie kell az öltözőbe. „Gyula bácsi, egy óra múlva előadás” – szólnak. „Mindenki így hívja? Gyula bácsi?” – kérdezem.
"Régen én voltam a Gyuszika. Utána lettem Gyula, aztán Boci, most már régóta Gyula bácsi vagy Gyuszi bácsi. Amikor Törőcsik Mari meghallotta először, hogy így hívnak, nagyon leszidott. Azt mondta: »Miért hagyod magad bácsizni?« De hát nem mindegy? Én vagyok most már a Gyula bácsi."
Még azt megkérdezem, hogy mikor megy vadászni, Gyula bácsi, és mondja, hogy persze, még mindig jár, most megy majd tizedikén, aztán május elején is.
Nyolcvanöt éves lesz. Mit szeretne, mit kívánjanak önnek az emberek a születésnapjára? – kérdezem.
"Hát, ha olyasmit tudnak kívánni, ami teljesülhet, akkor csakis egészséget. A többit vagy elintézem, vagy megveszem."
