A március 15-én debütáló Petőfi-film kapcsán a nagybetűs filmszakmáról, ideológiai nyomulásról és a valódi katarzisról beszélgetett a Mandiner Rákay Philippel.
Mandiner: Nem is olyan régen azt nyilatkozta, az 1990 után készült magyar filmek 70 százaléka kuka. Nem mondom, jól megágyazott a Most vagy soha!-nak a nagybetűs filmszakmában, a szaktársak között…
Rákay Philip: Engem a nagybetűs közönség érdekel, nem az úgynevezett nagybetűs filmszakma, ezért aztán kicsit sem bánom, ha sokan magukra veszik ezt a mondatot. Azt vallom, hogy minden filmnek és műalkotásnak jókora közös metszete kell legyen a befogadóval, vagyis a közönséggel, elvégre minden normális alkotó neki akar átadni, üzenni valamit. Ne akarja, hogy előbújjon belőlem a végzett művészetfilozófus, film- és színházesztéta, de ha a rendszerváltás után készült magyar filmek tömegét nézzük, ez a metszet a legtöbb esetben alig létezik, ami engem nézőként is rettenetesen zavar. A ballib filmes alkotók sokszor pusztán a maguk örömére, egyfajta öngyógyító csoportterápiaként öntik a közönségre beteg lázálmaikat, s amikor ez a kivert kutyát sem érdekli, akkor persze jön a mantra, hogy az ő magasröptű művészetüket nem érti a plebs, s meg sem érdemli az ő nagyszerűségüket. Ez pont ugyanaz az attitűd, mint amikor a magyar politika baloldala négyévente meglepődik és megsértődik a Fidesz kétharmados választási győzelme láttán, s elkezdi tudatlan vidéki bunkónak titulálni a kormánypártok szavazótáborát. Véletlenül sem gondolkodik el azon, vajon miért nincs közös metszet az ő kibillent értékvilága és a választói többség ízlése között. A ballib értelmiség pedig úgy végzi el a gyászmunkát, hogy fennhangon, magának ácsolt erkölcsi piedesztálról hirdeti: ők a nagybetűs filmszakma, mi pedig a kurzusfilmesek, ők a független-objektív értelmiség, mi pedig a propagandisták, hiszen értelmiségi és művész csakis baloldali lehet. Persze, persze, lapozzunk! Mindez azért bicskanyitogató, mert a haladár értelmiség az 1947 után a kommunisták által mesterségesen, gyilkos eszközökkel kisajátított és elfoglalt, elbitorlott kultúra, média, művészvilág privilégiumát, örök bebetonozását tekinti a természetes, ab ovo állapotnak. S amikor szerinte felborul a „rend”, mert például jobboldali filmkészítők is labdába rúghatnak, akkor persze azonnal felcsendül a kánonban gyalázkodás.
Van, aki művészfilmet készít, más közönségfilmet…
Egy kisebb nézettségű film is hordozhat fontos, össztársadalmi szinten is érvényes missziót, és egy nézett közönségfilm is lehet csapnivalóan értéktelen. A probléma akkor van, amikor sem valódi, építő küldetése, sem nézettsége nincs egy filmnek. A magyar filmkészítők jelentős része sajnos tudatosan hősteleníti a történeteket. Nem felemelni szereti a nézőket, hanem lelkileg a földbe döngölni...
Az ön által kárhoztatott filmesek milyen mozit készítettek volna Petőfiről?
Ez még gondolatkísérletnek is fájó lenne, amúgy eszükbe sem jutott, pedig bárkinek lett volna lehetősége az előző évtizedekben, hogy filmet készítsen Petőfiről, Mátyás királyról vagy gróf Bethlen Istvánról. Nem tették. A Viszkis rablóról bezzeg igen, mert kellenek a hősök, ugye… Egy-két szerencsésen hamvába holt próbálkozás akadt – gondoljunk csak a Szász János-féle Nándorfehérvár-projektre –, de hála Istennek ezekből a hungarofób, minősíthetetlenül bornírt ötletekből végül nem lett semmi.
A Kincsem például tetszett önnek? A közönség szerette.
Hozzáértő stáb készítette, ez vitathatatlan, de számomra hiányzott belőle az a fajta lélek, amivel egy történelmi témához szerintem nyúlni kell. De ha már a Kincsemet említi: folyamatosan azzal hergel a balos sajtó, hogy a Most vagy soha! a magyar filmtörténet legdrágább, legpazarlóbb produkciója, ami egyáltalán nem igaz. Reálértéken számítva ugyanis a 2015–2016-ban forgatott Kincsem a maga 3 milliárdos költségvetésével drágább volt, mint a Most vagy soha!, hiszen a filmes forgatási árak az elmúlt években több mint a duplájára emelkedtek. Arról már nem is beszélve, hogy a magyar államra a Kincsem forgatása után maximum a főhős kopott műbőr cilindere maradt, mi viszont felépítettünk és az államnak átadtunk egy többhektáros, évtizedekre megépített díszletvárost Fóton – ami a 6 milliárdos költségvetés közel felét el is vitte –, és amelybe éppen most költözik be a Disney egy hatalmas produkcióval. Nem kevés bérleti díjért…
A Most vagy soha!-t március 14-étől vetítik a mozik. Mit fognak írni másnap az önnel nem szimpatizáló kritikusok?
Ákos egyik dalában ezt énekli: „Még megy az első rész, de a kritika már kész.” Hát, valahogy így. A saját negatív percepciójukat fogják kivetíteni a filmre, ami nem az alkotás valódi minőségéről, hanem rólam szól majd. Ha pedig hetek, hónapok múlva sikeres lesz a mozikban, akkor az a duma jön, hogy ennyi pénzből bárki meg tudta volna csinálni. Ez a szánalmasan ócska színjáték engem már régen nem érdekel. Egyben bízom, hogy a közönség szeretni fogja. Mi, akik megalkottuk, büszkék vagyunk a műre, mert erőn felül mindent elkövettünk azért, hogy élvezhető és egyben értékes történelmi kalandfilm legyen. Megkockáztatom, magyar filmbe talán soha senki nem fektetett ennyi energiát. És ez nem pusztán pénz, hanem emberi hozzáállás kérdése.
A katarzist haladárék ódivatúnak gondolják, mi viszont örök érvényűnek
A teljes interjút a Mandiner.hu-n olvashatják.
