A színház élő, eleven és jövőbehatóan működő élő organizmus Hegedűs D. Géza Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező szerint. A művész, aki 1987-óta rendez a színészet mellett a Hír TV Ikon című műsorában a mesterséget úgy írta le, mint egy kert, ahová elültei azokat a darabokat, amikre rezonál: a képzeletben megindul valami, majd a pillanatra vár, amikor felkérik, hogy válasszon belőlük. „A helyzet, a pillanat, a kor akusztikája mindig kiköveteli azt a darabot, amit az ember éppen választ” – fogalmazott.
Hegedűs D. Géza nagy luxusnak tartja, hogy ezt megteheti, de elárulja, a Vígszínház kamaraszínházában október 12-én bemutatásra került Bíborszigetet is régóta őrizgette, nevelgette egészen addig a pillanatig, amíg Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója fordult hozzá – felkérve arra, hogy gondolkodjon el egy társulatot integráló művön. „Erősen foglalkoztatott, hogy tulajdonképpen színház a színházban, ismerünk ilyen műveket a színház-és drámatörténetben visszamenőleg, Moliére-től kezdve napjainkig számtalan ilyen mű született már, ahol a színháznak nagyon(...) mondjuk Pirandello Hat szereplő szerzőt keres, vagy éppen a Hamletben.” A telefonos felkérés után nem is vitt más ajánlatot Eszenyinek, „őt is régóta foglalkoztatta, ismeri nagyon jól a művet.”
Ismeri Bulgakov (Mihail Bulgakov drámaíró, a Bíborsziget szerzője) stílusát, nagyon otthon van benne, indokolta Hegedűs D., hogy miért esett a választása az átdolgozásokat, szövegkönyveket jegyző, nem mellesleg Junior Prima-díjas magyar színészre, Vecsei H. Miklósra. „Tulajdonképpen a Rómeó és Júlia bizonyos próbaperiódusában, egy-egy résnyi idő támadt, akkor nyilvánvalóan már elkezdtünk gondolkodni, mert arra gondoltam, hogy vele közösen készítem el a szövegkönyvét a műnek” – árulta el. Maga a fordítás döntő módon Elbert János irodalomtörténész, műfordító fordítása.
Mivel a Bíborsziget egy hosszabb lélegzetű mű, „egy négyfelvonásos, előjátékkal és utójátékkal kiegészülő mű, ezt kompresszálni kellett, arra kellett törekedni, hogy (…) a maga korában szinte elvárás volt, hogy a mű az valahogy egy ilyen teljes estét úgy betöltő, hogy elkezdődik hétkor és éjfélkor csak vége lesz, a mai kor ezt már nem engedné meg magának” – vélekedett. Arra törekedtek, hogy a nyelvezet „most, ebben a pillanatban” a mi nyelvünk legyen, a mai néző nyelvén szólaljon meg az előadás. Húztak és sűrítettek rajta, színházi eszközökkel érték el azt, hogy az előadásnak „fél tízkor vége legyen.”
