Ákos: A popsztár szótól mindig idegenkedtem, a sztár biztosan nem azonos velem, nem tudok az ilyesfajta skatulyázással mit kezdeni. Nem lételemem a botrány, nem vagyok balhés alkat, nem dobálok ki tévékészülékeket az ablakon, és drog nélkül is vannak színes képek a fejemben.
Mandiner: Valami skatulya azért csak kell, így élünk. Ha önnek kellene megfogalmaznia, hogy Ákos kicsoda vagy micsoda, mit mondana? Ha nem popsztár, akkor mondjuk zenész?
A sors úgy hozta, hogy a zenei műfajban lettem a legismertebb, de leginkább krónikásnak érzem magam, adatközlőnek, történetmesélőnek, mint annak idején Tinódi Lantos Sebestyén. Számomra a zene csak eszköz, hogy a mondandómat eljuttathassam másokhoz. A belső nyughatatlanság, vibrálás, kíváncsiság eleve nem hagyott leragadni egyetlen stílusnál vagy formánál, régóta vannak színházi estjeim is, írtam verseket, novellákat, rendeztem kisjátékfilmet. Az alkotás, a megnyilvánulás vágya mindig is bennem feszült, hogy ez milyen műfajjal tör a felszínre, majdnem mindegy. Szegény édesapámat például egyáltalán nem hozták lázba a telt házas arénák, sikeres nagylemezek: egy Krúdy-estem győzte meg arról, hogy nem haszontalanul rohangálok a világban „rendes állás” nélkül. Ez már jóval édesanyám halála után volt, ő elég korán ment el, már most idősebb vagyok, mint ő akkor, ez sokszor elgondolkodtat. Szóval apám egy Krúdy-est után könnyek között kért bocsánatot azért, mert nem hagyták, hogy művészi pályára menjek. Megöleltem, és megnyugtattam, hogy ez így volt rendjén, legalább megküzdhettem az álmaimért.
A teljes interjút a Mandiner.hu-n olvashatják.
