Közeleg az ünnep, de nincs békesség az emberek szívében. Pedig az adventhez hozzátartozik a befelé fordulás, az elcsendesedés és a külvilág zajának háttérbe szorítása. Karácsonykor a Megváltó születésére emlékezünk, s minthogy Krisztus a világ világossága, ez az esemény egyúttal a béke és a család ünnepe is. A kor, amelyben élünk, azonban szemmel láthatóan nem engedi meg, hogy visszavonuljunk, és azokkal foglalkozzunk, akikkel kell: a házastársunkkal, a gyermekeinkkel és távolabbi rokonainkkal, akikre év közben nem jut elegendő idő.
Éppen ezért gyakran megbotránkozva kérdezzük: miért nem tud végre leállni a közélet is egy kicsit?! Miért kell pörögni a politikai gépezetnek, miért ömlenek ránk szünet nélkül a kommunikációs üzenetek? Lássuk be, ezek a primer érzelmek teljesen jogosak. De az első felháborodáson túl érdemes belegondolni abba, hogy ennek a helyzetnek mi a voltaképpeni oka! Ugyanis minden, ami körülöttünk történik, következmény. Ne a saját politikusainkra nehezteljünk, mert nem ők választották meg sem a helyet, sem az időt, sem a fegyvernemet. Cselekvési kényszer van: az utolsó órában vagyunk, és most mi vagyunk az a nemzedék, amelyiknek meg kell vívnia a nagy harcot – megküzdeni a hitért, a hazáért, a családért. A mi felelősségünk, hogy milyen világot hagyunk gyermekeinkre.
És igen, fel kell ismernünk, vannak ügyek, amelyek messze túlmutatnak önmagukon! A háború, a migráció és a gender nem egyszerű politikai témák, hanem legbelső, identitásunkat érintő kérdések. A háború a biztonságunkról szól, a népvándorlás kérdése a kulturális önazonosságunkról, a genderideológia pedig gyermekeink életéről. És nem kéne szüntelenül ezekkel foglalkoznunk, ha a Nyugat nem lépett volna a teljes önfeladás útjára. Európa ugyanis megtagadta a múltját, és elárulta mindazt, ami széppé, naggyá és szerethetővé tette.
Mi a probléma gyökere? „Érts, hogy higgy, higgy, hogy érts” – Szent Ágoston, az első nagy keresztény gondolkodó e szavakkal hirdette meg jó másfél évezrede hit és ész egyensúlyának filozófiai programját, és hosszú időre meghatározta a keresztény bölcselet útját. Egészen a felvilágosodásig az értelem a hit lényegének megvilágítására törekedett, nem pedig a misztikum szétzúzására. Az emberi megismerőképességbe vetett túlzott bizalom azonban olyan kártékony filozófiai iskolákat hozott létre, mint az utilitarizmus, majd a pozitivizmus és a marxizmus. Ezek először aláásták a valláson alapuló morális rendet, majd meg is akarták szüntetni. Idővel mindez szükségszerűen a cancel culture megjelenéséhez vezetett. „A múltat végképp eltörölni” – hirdetik a párizsi kommün óta, csak a szóhasználat és a módszerek változnak. A progresszív erők a múlt eltörlésére és kultúránk végső megsemmisítésére törekszenek. Erre irányul minden erőfeszítésük, mint megtapasztalhattuk Lenin, Sztálin, Pol Pot, Mao, Rákosi és tanítványaik uralma alatt. Ezért zúzták szét a természetes társadalmi intézményeket, és most fel akarják számolni a nemzeteket is – a hétköznapi élet megszervezésének, az önigazgatásnak az emberléptékű kereteit. A progresszív politikusok azonban bő száz év próbálkozás után is azzal szembesülnek, hogy még mindig nem érték el maradéktalanul céljaikat: az emberek – főleg az egykori vasfüggönytől keletre – még mindig szeretik a hazájukat, sőt egyre fontosabb nekik! A vallást és a hitet nem lehetett teljesen kitörölni sem a kultúránkból, sem a szívünkből. A kereszténység továbbra is átszövi irodalmunkat, művészetünket, valamint visszatükröződik történelmi épületeink formavilágában. Ezért állnak támadás alatt ünnepeink is: hiszen tudják, kereszténység nélkül automatikusan értelmüket veszítik azok is. Húsvétkor Krisztus feltámadását ünnepeljük, pünkösdkor pedig a Szentlélek kiáradását. Gyermekkori emlékeink miatt azonban legtöbbünk szívéhez a karácsony áll a legközelebb, nem véletlenül azt akarják lecserélni, újraírni, felhígítani vagy véget nem érő bevásárlókörúttá degradálni. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban évtizedek óta dolgoznak azon, hogy a fekete lakosságtól elvegyék Krisztus megtestesülésének ünnepét, és a kwanzaa nevű álünneppel helyettesítsék. A nyelvi háborúban a karácsonyi áldás helyett terjed a „season greetings”, és Nyugat-Európában egyre több országban tiltják be a köztéri betlehemezést, az adventi koszorút vagy a karácsonyfa-állítást, hogy „ne sértsék meg” vele egyes vallási csoportok vagy „felekezeten kívüliek” vélt érzékenységét. Nyugaton mára teljessé vált a történelmi amnézia, ezért nem vesszük észre a párhuzamokat. Távozóban van az utolsó generáció, amelyiknek valós élményei vannak a valódi diktatúrákról vagy a második világháborúról – és már nem félünk a világégéstől. Nem látjuk a párhuzamokat az ukrajnai háború és a bő száz évvel ezelőtti tömegpusztítás között. Felnőtt és hatalomra jutott egy generáció, amely még mindig hisz abban, hogy a történelem véget ért, és a korábbi tapasztalatok nem relevánsak. Márpedig aki nem ismeri a történelmet, az kénytelen újra és újra átélni – ahogy George Santayana is rámutatott.
A teljes cikk a Mandiner honlapján olvasható.
Fotó: Mandiner
