Továbbra sem állt meg az élet a párizsi Notre-Dame környékén: a tragikus módon leégett székesegyházra még tegnap is hatalmas tömeg volt kíváncsi, a Szajna mentén kígyózó embersorokat pedig állig felfegyverkezett katonák kísérték.
Akár egy átlagos tavaszi nap is lehetett volna az évente több mint tízmillió külföldit vonzó katedrális létében, de a pár percenként felzúgó szirénák és az egyenruhások nagy száma mind inkább nyilvánvalóvá tette a francia nemzeti tragédiát. Louis, egy párizsi huszonéves írta le ezekkel a szavakkal a hétfő este történteket, szerinte akárcsak a székesegyház, Franciaország sem tud majd könnyedén felépülni a tűzvészt követően.
– Ez nem egy egyszerű templom. Minden nap itt megyek el mellette úton a munkába, és ma bizony a szívem szakadt meg – mondja, majd a telefonján megmutatja az előző este készített képeket a katedrális lángoló tetőszerkezetéről.
Azt is elmeséli, hogy nem a hírekből értesült a balesetről, hanem a szintén a Notre-Dame közelében élő barátai kopogtattak be hozzá, mondván: „Jöjjön gyorsan, ezt látnia kell.” Louis – aki egyáltalán nem tartja magát vallásosnak, és állítása szerint az átlagos párizsi huszonéveseknél is kicsapongóbb életet él – teljesen kizártnak véli, hogy bárki is szándékosan gyújtotta volna fel a székesegyházat: „Szerintem nincs olyan francia, aki el akarná pusztítani Párizs jelképét. A Notre-Dame elpusztíthatatlan” – Az elmúlt években tényleg sok szörnyűség történt vallási megfontolásból Franciaországban, de ez most merőben más – mondja már kissé felháborodva, és a „fake news” jelzővel illeti a gyújtogatásról cikkező sajtóforrásokat.
A francia biztonsági aggályok annyiban viszont mindenképp visszaköszönnek, hogy a katedrális környékén a nyugat-európai nagyvárosokban egy ideje sajnos a megszokottnál is több a katona. Ezt részben a már említett embertömeg indokolja: míg a Notre-Dame-nak helyet adó szigetre nem lehet bemenni, és a környéken lévő metrómegállók sem működnek, az egyenruhások egy része a forgalomirányítással és a turisták terelésével van elfoglalva.
Egy másik csoportjuk pedig a közeli közlekedési csomópontokon járőrözik: ők már nem válaszolnak a tanácstalan kirándulók kérdéseire, „csak” pásztázzák a tömeget. Az emberi kíváncsiság mértékét mindenesetre nem érdemes alábecsülni: a folyóparton, a székesegyházzal párhuzamosan gyakorlatilag majdnem fél órába telik száz méter megtétele, ugyanis az utat hol rendőrök és tévéstábok, hol pedig kirándulócsoportok állják el. Pár idegenvezető a Notre-Dame megközelíthetetlensége ellenére a túlpartról is megtartja a túráját – már azzal a kiegészítéssel, hogy a székesegyház pontosan melyik része égett le, illetve hogy melyik műkincseket sikerült végül megmenteni.
A helyzetet pedig kiváltképp a helyszíni árusok élvezhetik. Ők azok, akik tegnap is kinyitottak, és bár a tetőszerkezet és huszártorony nélküli Notre-Dame már egyáltalán nem hasonlít a portékáikon szereplő katedrálisábrázolásra, minden bizonnyal a megszokottnál is nagyobbat kaszálnak a francia gyásznapon. Az egyikük – egy körülbelül ötvenes éveiben járó férfi – csak mosolyog, amikor arról kérdezem, hogy megy ma az üzlet, majd az angol „not bad” (magyarul „nem rossz” ) mondattal válaszol.
A tömegben magukat jól pozicionálók egyébként akár a folyópartra is lejuthatnak, ahol – kis megkönnyebbülésre – már kamerákat és szelfiző külföldieket sem találni. Itt ránézésre főleg helyi fiatalok gyűlnek össze, és figyelik, ahogy a szigeten újabb és újabb tűzoltók tűnnek fel. Két tinédzser mellettem szintén a Notre-Dame-ról beszél: megmosolyogtató, ahogy iskolai sztorikkal, dolgozatokról beszélgetve emlékeznek meg a székesegyházról.
Fotó: MTI /AP/Christophe En
Pár perc múlva már engem is bevesznek a hirtelen történelem- és irodalomórába, és hosszasan elmagyarázzák, hogy miért is fontos a franciák számára a székesegyház. A „Hallottál már Victor Hugóról?” és „ Ez az ország legnagyobb katolikus temploma” mondatokon túl szóba kerül a vallásos nevelés kérdése is, az egyik lány, Eloise pedig arról mesél, hogy hithű nagymamájával nagyon sokat jár a székesegyházban és környékén. Mint mondja, a nagyi most is ott van valahol a tömegben, és nagyon megviselték a történtek.
– Annak is jobban örült volna, ha összedől az Eiffel-torony – ezt már nevetve teszi hozzá, majd komolyra fordítja a szót, és inkább arról kezd magyarázni, hogy az „okostelefonos” turistainvázió tovább rontja az egyébként is szomorú helyzetet. – Végtére is én vagyok a tinédzser, és az elmúlt órákban elő sem vettem a telefonomat – kommentálja az internetet elárasztó Notre-Dame-videókat és -szelfiket. Arra a felvetésre, hogy talán épp ezek segíthetnek abban, hogy minél több helyről szálljanak be az újjáépítési költségekbe, kicsit elbizonytalanodik, de végül annak a véleményének ad hangot, hogy a francia államnak kellene állnia a kiadások javát.
– Biztos vagyok benne, hogy gyorsan fel fogjuk tudni újítani. Eddig is folytak már a munkálatok – mutat a katedrális déli részén lévő, több tíz méter magas állványokra, amelyeket jóval a tragédia előtt állítottak fel. A tizenéves lányok percekkel később a tűzvész okát is fejtegetik. – Azt olvastam, hogy már rég nem voltak itt a munkások, amikor az épület lángra kapott – veti fel a barátnő az építkezési balesetről szóló forgatókönyvekre reagálva, mire Elois ráförmed: „Ezt a következtetést vontad le a beszélgetésünkből? Nincs ember, aki felgyújtaná a Notre-Dame-ot!”
