Széthúzás, turáni átok, megosztottság ide vagy oda, március 15-ét széles konszenzus övezi Magyarországon. Jó, persze, ez magától értetődő, de a legalább ennyire evidens Trianon és az elcsatolt országrészek, vagy például a családban betöltött nemi szerepek kérdésében azért vannak eltérő hangok.
Senki sem áll nyíltan a Habsburgok és Haynau mellé, Petőfi vitathatatlan közös ikon, még ha nem is ugyanazt adjuk a szájába, illetve másként értelmezzük felfogását és szerepét bizonyos esetekben. A kokárdát még az RTL Klub híradósai is feltűzik, de Magyar Pétertől Donáth Annáig, Nagy Ervintől a Gyurcsány házaspárig nem mernék (vagy nem is akarnák) megtenni, hogy enélkül mutatkozzanak.
A legvadabb balos globalista is úgy érzi, hogy ezen a napon a szíve fölé kell helyeznie a piros-fehér-zöld trikolórt.
Ez jó.
Az már más kérdés, ki mire használja az ünnepet. Nekem az identitásom kialakulásában meghatározóak voltak a nyolcvanas években azok a március 15-ék, amikor az illegális tüntetésen végigvonultunk a Belvároson Petőfi szobrától a Batthyány térig; közben szavalva, énekelve. A székely himnuszt például akkor tanultam meg, s bár később érdi házunk kertjében szembesültem vele, hogy a rózsáink májustól októberig virágzanak, azért büszkén daloltam anno, hogy „ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék”. A megmozdulások végén örültünk, ha nem volt komolyabb konfliktus a rendőrökkel (a lánchídi csatát egy fatális véletlen folytán megúsztam), de este nem nyilatkozott egyikünk sem a televízióban, és a Népszabadság sem hirdette címlapon, hogy rendőrök fenyegettek hazafias fiatalokat Budapesten, jóllehet akkoriban is elmondták az iskolai megemlékezéseken, hogy „kívánjuk a sajtó szabadságát”. Ez mára – sok egyéb ponttal együtt – vitathatatlanul megvalósult. Legfeljebb azon lehet filozofálni, vannak-e és hol a véleménynyilvánításnak határai.
A teljes cikk a Mandiner honlapján olvasható.
Fotó: Facebook / Rólunk Hozzád
