A botrányok sokaságától emlékezetesség vált párizsi játékok rendezőit rengetegen bírálták azért, mert ragaszkodtak ahhoz, ahogy a triatlonversenyek úszószámát és a nyílt vízi úszást a visszafogottan fogalmazva is „nem megfelelő vízminőségű” folyóban rendezzék.
Ennek meg is lett a következménye – az egyik triatlonversenyző az úszást követően legalább tízszer hányt, és az ötödik helyen végzett magyar úszó, Fábián Bettina – aki
úszás közben „ujj méretű barna darabkákat” látott a vízben, hiába fertőtlenített a verseny végén pálinkával, kórházba került.
Csakúgy mint számos más úszó a versenyek után, de a franciák természetesen tagadják, hogy ezeknek az eseteknek köze lenne a Szajna vízminőségéhez.
Fábián Bettina és kedvese, a bronzérmes Betlehem Dávid mindenesetre testközelből tapasztalták meg a Szajna vizének hatását. Az úszónő a Nemzeti Sportnak elmesélte, mi történt vele: „Először a kedélyállapotom romlott, majd jött a hányás, ez csillapíthatatlan volt, ezért is kerültem kórházba, hiszen semmi, így a gyógyszer sem maradt meg bennem. Ezzel párhuzamosan lázas is lettem, azt sem nagyon sikerült lejjebb vinni. Az infúziónak hála valamivel jobban lettem, az orvosok úgy vélték, hazarepülhetek, és én is így éreztem.”
De nem így lett, Fábián Bettina állapota rosszabbra fordult, és végül tolókocsin hagyta el a Liszt Ferenc repülőteret.
De kedvese, Betlehem Dávid sem úszta meg sokkal kevesebbel. Olimpiai bronzérmesünk így mesélte el a történteket: „Benne volt a pakliban, hogy velem is ugyanaz történik, mint Bettivel, hiszen a lányok versenyét követő napon úsztunk, addigra a Szajna minősége nem igazán javult. Azért bíztam benne, hogy megúszom. A teljes képhez hozzátartozik, hogy én az olimpia előtt elkaptam egy vírust, le volt gyengülve a szervezetem, és mielőtt kiutaztam Párizsba, a hasi ultrahang is azt mutatta, hogy a beleim még gyulladtak némiképp. Aztán hazajöttünk, s bár éreztem egy kis fáradtságot, gondoltam, minden rendben lesz, ha alszom egy nagyot.
Majd jött a hányás és hasmenés, de a harmadik napra jobban lettem. Elindultam haza, Zalaegerszegre, és újra jött a szúró érzés, de akkor már a mellkasom is feszített, nehezen vettem a levegőt, vezetni sem tudtam rendesen. Harmincöt percnyire voltam az otthonunktól, mentőt hívtam, mert ezt találtam a legjobb megoldásnak.
Szegény édesapámat az egyik ügyfele hívta fel, hogy látta az autómat az út szélén, s látta a mentőket is. Ők így tudták meg, hogy visznek a kórházba.”.
A teljes cikket a Mandiner.hu-n olvashatják.
