Olvasom, hogy Magyar Péterék szerint háromszázezren tüntettek a hétvégén, de legalábbis több százezren. A Mandiner szerint pedig még ötvenezren sem voltak. Mielőtt megírom derekas őszinteséggel, mennyi az annyi, hadd idézzem fel az első békemenetet. Legfőképpen matematikai számításból.
Ott ballagtam az elején, jó fél óra után elértük az Alkotmány utcát, végighaladtunk rajta, és már láttam a Parlamentet, amikor eszembe jutott csíkszeredai barátom, a József Attila-díjas író, György Attila. Akivel találkozót beszéltünk meg, de az irdatlan embertömegben persze nem találtuk meg egymást. Kicsörgött a telefon, kérdezem, merre jársz? Azt válaszolta, hogy még el sem tudott indulni a Hősök teréről, annyian vannak még ott.
Tehát szögezzük le: amikor az első békemenet elért az Országházig, a Hősök terén még annyian álltak, hogy el sem tudtak indulni. Hányan lehettünk? Legalább kétszázezren. Vagy százezerrel többen. A tömeg gyakorlatilag ellepte a teljes belvárost, nem fért be a Kossuth térre. És tegyük hozzá, akadtak később olyan békemenetek, amelyeken még többen voltunk. Sűrű tömegben álltak az emberek a Bajcsy-Zsilinszky útig, a másik oldalon a Dunáig, a Nádor utcán sem lehetett megmozdulni, ahogyan a Szent István körútig sem. Az első békemenet után megnéztem a híradókat, és az egyik kereskedelmi fake news gyárban azt nyögték ki, hogy „néhány ezren” voltunk. Hát, tényleg: de inkább néhány százezren.
Ha azonban Magyar Péterék vágyálmaiban máris százezreknél járunk, nézzük meg a szombati eseményről készült drónfelvételeket! Bizony, még a Kossuth tér sem telt meg, kétoldalt nagy lyukak vannak, leginkább a tér közepén sűrű a tömeg. Hogy hányan voltak, nem tudom, de hogy százezren nem, az holtbiztos.
A baloldalon persze mindenki gyenge a számháborúban. Nem is lehet másképp, hiszen náluk húsz éve a Mókus őrs szervezi a demonstrációkat, kicsiben nyomják. Aki pedig elképesztőnek tartja, hogy ezúttal több tízezren összegyűltek a kormány ellen, azért gondolkodjon el két fontos apróságon.
Először is: még mindig úgy ötödannyian mennek el balról demonstrálni, mint jobbról – ami dollárokkal megtámogatott humán politikájukat elnézve, számukra kiábrándító.
Másrészt valóságos vicc, hogy négyciklusos Fidesz-kormányzás után még mindig ilyen kevesen vannak, lényegében csak a budapesti liberális értelmiség egy része. Akik persze úgy tesznek, mintha ők lennének az ország, de higgyék el, Csanyteleken vagy Csurgón egyáltalán nem róluk fantáziálnak az emberek.
Egy szó mint száz, szégyenletes lebőgés a szombati fórum, semmiféle tömegdemonstrációról nincs szó. Pusztán azok vettek részt a tüntetésen, akik eddig is felizgultak, amikor Gyurcsány Ferenc spontán módon, nyakkendő nélkül május elsejézett velük. Nyilván akadtak ott szombaton fiatalok és tájékozatlanok is, ők hamarosan pontosan megértik, kicsoda is Magyar Péter. Hogy kik állnak mögötte, kik finanszírozzák, mit képvisel, miért hazudozik. Ami történt, azt már nem lehet visszacsinálni – harsog az éterbe Pszicho Peti (köszönöm, Bohár Dani!), és tényleg nem, de azért illett volna egy rendes tömeget összekalapálni.
Nem sikerült. Sohasem sikerül. Ez itt a lényeg, nem a süket mellébeszélés. Valamint persze az is, hogy Gyurcsánnyal az élen a régi baloldal éppen most készül lerohanni az újat.
Egyébként ma reggel úgy keltem fel, hogy hiányérzetem támadt. Valahogy jó lenne újra magyar zászlóval a kézben veletek masírozni. Nem az ötvenezresben, hanem a kettőszázötvenezresben.
Mert azért – bocsánatot kérek – jó ízlés is van a világon.
Forrás: Magyar Nemzet
