Négy év után visszatért a közéletbe, megalapította a Szabad Európa Intézetet. Hogyan teltek az utóbbi évek?
Különbséget tennék, a visszatérés ugyanis azt jelenti, hogy az ember egy szünetet követően folytatja a korábban végzett tevékenységét. Esetemben erről nincs szó. Az intézet megalakulásakor kiadott nyilatkozatomban egyértelművé tettem, hogy a hivatásos politizáláshoz számomra nincs visszaút, politikai funkcióimtól megváltam, azokról lemondtam. Ahogyan a most megjelent, Frontvonalban című könyvemből is kiderül, a politikából való távozást már korábban elterveztem. 2019-ben, az európai parlamenti választás után azt tekintettem elsődleges feladatomnak, hogy biztosítva legyen az utódlás, vagyis hogy olyan fideszes csapat álljon fel Strasbourgban, amely működőképes nélkülem. Végül nem az eredeti tervek mentén léptem ki a hivatásos politika világából. Most új fejezet kezdődik, ami már nem klasszikus politikusi tevékenység. Csak ahhoz kell a közvéleménynek hozzászoknia, hogy négy év némaság után időnként írok cikkeket, teszek néhány nyilatkozatot jogi vagy európai ügyekben. A továbbiakban is gondolkodom majd a nagy nemzeti és európai kérdésekről. Nem képviselek senkit, kizárólag magamat és a saját véleményemet. Ha valakit meg tudok győzni, vagy másokat vitára késztetek, annak örülök. Az elmúlt hetekben – meglepetésemre – érkeztek már érdemi reakciók (is) az első írásaimra. Volt persze néhány olyan közlés is a sajtóban, a közösségi médiában, amely miatt büntetőfeljelentést kellett tegyek…
Utalt rá, hogy betegséggel is meg kellett küzdenie.
Valóban, amellett, hogy az előző négy évet szellemi építkezéssel, olvasással, írással töltöttem, meg kellett harcoljak egy súlyos betegséggel is. Tehát harci lendületben vagyok. De ez a magánéletemhez tartozik, nem szeretném, ha erről a nyilvánosságban diskurzus folyna. Nincs benne titok, hiszen a betegséget nem kell szégyellni, de ha ebbe az utcába bemennék, jogos lenne a felvetés, hogy más esetben miért húzom meg a határt a magán- és a nyilvános szféra között. A betegségem ugyanúgy csak rám és a közvetlen környezetemre tartozik, ahogyan a 2020-ban velem történtek privát része. Helyénvaló ugyanakkor ezen a ponton nyilvánosan is köszönetet mondani a nagyszerű orvosoknak, a mellettem a bajban végig kitartó hozzátartozóimnak, barátaimnak, akik nélkül ma már nem élnék.
Sokan viszont közügyként tekintenek a 2020-ban történtekre, mondván: amit tett, szembemegy a politikai közössége által hirdetett értékrenddel.
Rengeteg hazugság, ferdítés, alantas rágalom hangzott el, és az, ami velem történt – alappal gyanakszom –, nem a véletlen műve volt. Miután elsoroltam visszavonulásom indokait, a hallgatás mellett döntöttem, nem védtem magamat, néhány rövid közleményen kívül a nyilvánosság előtt több éven át nem mondtam semmit. Ami történt, megtörtént, sokan sokféleképpen látják, eltérő értelmezések vannak még ma is közforgalomban. Ezt a helyzetet – ha nem is teljes megnyugvással, inkább jobb híján – elfogadtam. Biztos vagyok benne, hogy ezen a magánéletemet boncoló, ma divatos kitárulkozással sem tudnék változtatni. Zárkózottabb vagyok annál, hogy ilyen hatásvadász akcióra vállalkozzak. Visszatérve a felvetésre: amikor valaki azt állítja, hogy mást csináltam, mint amit magamról a nyilvánosságban hirdettem, akkor a politikától nem idegen – velem szemben viszont méltánytalanul kritikus vagy egyenesen ellenséges – látszatok szándékos keltéséről van szó, aminek során a tények nem számítanak, mert rajtam, a megtámadotton kívül azok méltányos beszámítása senki másnak nem érdeke.
A teljes interjút ITT olvashatja.
Mandiner
