– Végtelenül giccses, hiányos, történelmietlen, hajmeresztő, naiv – sorolta sirámait a balliberális értelmiség szócsöveként György Péter esztéta a kisfilm kapcsán. Papírforma reakció?
– Én tényleg sajnálom. Végtelenül sajnálom és szomorúnak tartom, hogy az ellenzék képtelen megélni a saját magyarságát. Egy szemléletformáló kampányt indítottunk, amelynek az a mondanivalója, hogy bár a magyarság elmúlt ezer évében a daliás idők mellett voltak sorscsapások is, összességében a teljesítményünk feljogosít minket a történelmünk folytatására. Ez a videó nem egy dokumentumfilm, hanem érzéseket közvetít, a „magyar képességeket”, a „magyar érzést”. Azt, hogy tisztában voltunk és vagyunk a magunk igazságával, de ehhez erőt kell szerveznünk. És a régióban az elmúlt tíz év sikereinek köszönhetően most van egy olyan „geopolitikai pillanat”, hogy erre a velünk élő népekkel együtt képesek lehetünk, hogy együtt emelkedjünk fel, hogy együtt tegyük naggyá a Kárpát-medencét. A többes szám szól tehát egyfelől a magyarsághoz, a környező országokhoz, de az együtt élő generációkhoz is.
– Mennyire közeli ez a felemelkedés?
– A szüleink és a mi generációnk képes a győzelem kapujáig eljuttatni Magyarországot, de a döntő ütközet megvívása a most felnövő nemzedéké lesz. Ha a vértelen szépelgőknek az a baja, hogy ez egy nagyon „militáns” üzenet, lelkük rajta: szerintem a természet első törvénye, hogy a világ ellentétpárokban működik. Nekem pedig személy szerint meggyőződésem, hogy nagy idők állnak előttünk, de ehhez bátorság, küzdeni tudás, büszkeség szükségeltetik, és nem valami elpuhult tunyaság, amit manapság „kompromisszumkészségnek” meg „konszenzuskeresésnek” hívnak.
– Miért most, miért így született ez a kampány? És miért épp egy elemzőközpont vállalta magára?
– Orbán Viktor miniszterelnök mondott egy szerintem felszabadító erejű beszédet Trianon kapcsán június hatodikán Sátoraljaújhelyen, és azt láttuk, hogy bár a beszéd gondolatisága egyedülálló, annak „hírértékét” a napi fejlemények pár nap után felülírták. Minket viszont nagyon megfogott a beszéd egyik súlyponti eleme, az, hogy az „igazság erő nélkül keveset ér”. Úgy fordítottuk le magunknak az egészet, hogy csak úgy tudunk erőt szervezni magunk körül, ha a mögöttünk hagyott ezer év magasságából felülemelkedünk azokon a sérelmeken, melyeket lényegében a nyugati vagy keleti nagyhatalmak szítottak a régió népei között. Ez nem ilyen „konszenzusblabla”, mint amit említettem, hanem azt jelenti, hogy mi, magyarok, akik Szent István szemével is nézhetjük a világot, megtehetjük, megengedhetjük magunknak, hogy segítő jobbot nyújtsunk a körülöttünk élő népeknek. Természetesen sosem feledhetjük azokat az ármánykodásokat és összeesküvéseket, melyek a magyarság ellen irányultak, de most megvilágosodhat minden, minden értelmet nyerhet végre. Ahogy igaz ugyanis, hogy az igazság erő nélkül keveset ér, úgy az is igaz, hogy nagy nemzetté válni csak az tud, amely megjárja a maga kálváriáját. És minden földi szenvedésben egyben ott van a megváltás is. A kampány lényegi eleme, hogy fogja át minden nap a tudatunkat, hogy a sokszor szenvedéstörténetnek hitt magyar sors nem volt hiábavaló, célja volt, céllal maradtunk meg. Megérthetjük, hogy igenis mi magunk vagyunk a legendás felmentő sereg, amelyre oly régóta vártunk.
– Hogyan folytatódik a kampány, és mi az elvárás?
– Elvárást legfeljebb mi támasztunk saját magunkkal szemben. A projekt a kisvideóval indult, folytatódott a közösségi médiában, és azt egészíti ki a napokban beindult országos közterületi és sajtókampány, majd jönnek a tévészpotok is. A videót eddig közel egymillióan látták, most az a cél, hogy még több emberhez eljusson az a libabőrös érzés, hogy végigtekintve történelmünkön, felemelő és különálló minőség magyarnak lenni.
– Azért ez talán nem volt mindig így. Hol tart a magyar társadalom a saját múltjának feldolgozásával?
– Szerintem nem „feldolgozni” kell a múltat, ez a nemzetellenes balliberális narratíva által sugallt bűntudat-kultusz, mintha a múlt csak és kizárólag bűnös lenne és azt valahogy azért le kell erőltetni a torkunkon, mint valami kanalas orvosságot. Szerintem a történelmi tudat identitást, fogódzót ad a mindennapokhoz, hogy meg tudom határozni magam, ki vagyok én, kik vagyunk „mi” és ki-kik nem, kik is azok az „ők”. Ha nagyon metaszintről akarom megközelíteni a dolgot, akkor értelmezés szempontjából nem is történelemről, hanem emlékezetpolitikáról van szó, és utóbbi uralásáért megy folytonosan a küzdelem. A liberálisok a „semlegesség”, a „tolerancia” jegyében profi módon ezt csinálják, a nemzeti történeteket kiáltva ki minden mai bajok forrásaként – a mi feladatunk viszont az, hogy a felnövő generációkat arra emlékeztessük, hogy igazából tényleg a csodával határos dolog, hogy egy ezeregyszáz évvel ezelőtt pár százezer fővel ide érkező nomád törzsszövetségből kultúráját, tartását, nyelvét megőrizni képes államszervező nemzet vált.
– Együtt tegyük naggyá a Kárpát-medencét! – buzdítanak a felhívásban. Így gondolják ezt a szomszédos népek is? És mi legyen a történelmi sérelmeinkkel?
– Ha van tanulsága az elmúlt ezer évnek a régió számára, akkor az az, hogy sem keletről, sem nyugatról nem engedték a különböző birodalmak, hogy itt egy erős politikai centrum jöjjön létre. Ütközőzónának, feszültséglevezetőnek használták a térséget és annak népeit: sokkal jobb volt nekik, ha Közép-Európa szétszabdalt és egymással veszekedő csoportokból áll, mert így sokkal könnyebb kijátszani őket egymás ellen, legfőképpen a többieket a magyarok ellen. Csakhogy általában a többiek azt kapták jutalmul, amit mi büntetésül. Na, ezen kell most felülemelkednünk, ez valamennyi régiós vezetés elemi érdeke, ha saját országának jót akar. Ennek nyilván van egy szellemi, érzelmi szintje, és van nagyon praktikus is.
– Melyek ezek?
– Gondolok itt az összehangolt fellépésre uniós téren, valamint a Baltikumtól a Balkánig tartó gazdasági és infrastrukturális együttműködésre. Persze, a románok, szerbek, szlovákok között mindig lesznek magyarellenes hangok, de ha az ottani politikai elitek arra kondicionálják magukat – és erre a visegrádi négyek jó példa –, hogy ha Magyarországgal együttműködnek, akkor mindenki jól jár, akkor helyes úton járunk.
– Nagy kérdés, fel tudja-e venni a harcot egy jobboldali kormány az életet és a politika területét egyre inkább eluraló globális liberalizmussal szemben – vetette fel egy minapi írásában. Fel tudja?
– Szerintem fel, most bebizonyosodik, hogy a korábban „neves szociológusok” által sokat kárhoztatott „félperifériás fejlődés” az előnyünkre válhat, mert szellemi-morális értelemben sokkal erősebb az itt élő népek immunrendszere, mint a szétérzékenyített és elpuhult nyugaté.
– Konkrétabban: az Európai Parlament már nekilátott az úgynevezett jogállamisági mechanizmus további erőltetésének, Varga Judit forró őszről beszél. Miért nem fogadjuk el az inkriminált ötletet, mi a baj a legújabb brüsszeli tervekkel?
– Sok minden. Legfőképpen az, hogy éppen azok, akik mindig a formalitásokra hivatkoznak, most olyasmit javasolnak, ami ellentétes az uniós szerződések szövegével. Azokban ugyanis nem szerepel olyasmi, hogy politikai kategóriákat – mint a jogállamiság – össze lehetne kötni a gazdasági alapon járó uniós források folyósításával. Sokan félreértelmezik az unió lényegét. Az EU nem egy önmagában vett cél vagy érték. Az uniós tagság Magyarország számára egy eszköz: eszköz ahhoz, hogy Magyarország érdekét szolgálja. Hogy ismét naggyá tegyük Magyarországot és azon keresztül a Kárpát-medencét. Nekünk ezek a pénzek történelmi, morális és nem utolsósorban gazdasági alapon járnak. Szerintem egyes brüsszeli erők viszont egy nagyon veszélyes játékot játszanak és az EU felbontásán fáradoznak: ha ugyanis egyes országokat elkezdenek politikai alapon büntetni, a nekik járó forrásokat megvonni, akkor felmerülhet a kérdés, szolgálja-e még utóbbiak érdekét az uniós tagság? Ez pedig dominóhatást indíthat el a közösségen belül.
– Michael Roth Berlinben aktivizálta magát, a magyarországi antiszemitizmus és a médiahelyzet miatt (is) aggódik. Számít a véleménye?
– Sajnos Németországban olyan fokon egynemű, egysodratú véleményeket közvetít a média Magyarországról is, hogy nem csodálom, ha Roth úr bedőlt ezeknek. Persze ő már régóta ellenszenvvel viseltetik a konzervatív-polgári magyar politikával szemben, de hát mit tegyen szegény, ha egyszer szociáldemokrata. Bár ha már szociáldemokrata és ilyen fontos neki az antiszemitizmus elleni küzdelem, akkor igazán megkérdezhetné testvérpártjai, az MSZP vagy a DK képviselőit, hogy mégis miért fognak össze egy olyan párttal Magyarországon, melynek EP-képviselője pár éve még listázni akarta a zsidó származású országgyűlési képviselőket, vagy amellyel közösen indított mostani képviselőjelöltjük még egy éve is judapestezett meg tetűcsúszdásozott? Őszintén szólva hátborzongató, hogy a baloldalon azt vallják, hogy az ő antiszemitájuk valójában jó antiszemita.
Fotó: Magyar Hírlap / Hegedüs Róbert
