Idén nincsen kerek évfordulója az 1456-os nándorfehérvári diadalnak, de egy ilyen horderejű, az akkori Magyarország és az egész keresztény Európa sorsát évtizedekre meghatározó történelmi eseményre való emlékezés nem is szorítkozhat kizárólag az 5-re vagy a 0-ra végződő évfordulókra.
Sőt, 563 esztendővel ezelőtt Nándorfehérvár (mai, szerb nevén Belgrád) olyan jelentős eseménynek volt a színtere, amely bőven túlmutat önmagán: szimbolikája és a jelenkori folyamatokkal való analógiája megköveteli, hogy egy, a származására, hazájára, családjára és vallására büszke európai ember ne csak megemlékezzen elei hőstetteiről, hanem integrálja is a saját életébe azt a fajta heroikus létszemléletet, amit a nándorfehérvári győzők képviseltek.
Mivel nem vagyok történész és jelen írás célja sem az 563 évvel ezelőtti csata pontos rekonstruálása, nem szeretnék elveszni a hadászati és az egyéb történelmi részletekben. Ugyanakkor a nándorfehérvári diadal van akkora jelentőségű siker, hogy mielőtt rátérnék arra, hogy mit is üzennek nekünk 1456 hősei, érdemes az ütközet történetét legalább dióhéjban összefoglalni. Főleg annak tudatában gondolom ezt így, hogy a történelmi kontextusból érthető meg igazán, hogy miért is volt kulcsfontosságú az, amit Szilágyi Mihály, Hunyadi János és Kapisztrán Szent János, valamint az irányításuk alatt harcoló – főként magyar és szerb – katonák tettek.
Az előzmények
Miután a frissen trónra kerülő, ambiciózus török szultán, II. Mehmed 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt (mai, török nevén Isztambult), nyilvánvalóvá vált, hogy iszlám veszély fenyegeti a keresztény Európát. A Magyar Királyság egy évvel később ráadásul még nehezebb helyzetbe került, ugyanis II. Mehmed sikeres szerbiai hadjárata azt jelentette, hogy hazánk az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédságában számíthatott rá, hogy a törökök következő hadjárata ellene irányul.
A napról napra növekvő iszlám fenyegetettség dacára a magyar főurak többsége egymással volt elfoglalva, a nemesség nagy része az V. László és Hunyadi János körül szerveződő bárói ligákba tömörült.
A nemzetközi helyzet sem volt sokkal kedvezőbb, mert bár 1455-ben III. Calixtus személyében egy elkötelezett egyházfő ült Szent Péter székébe, az európai keresztes had toborzása során minden erőfeszítése kudarcot vallott.
A sorsdöntő támadás idejére egyedül a Magyarországra küldött Kapisztrán János olasz szerzetes ért el értékelhető eredményt, aki 30 ezer főnyi, magyar és szerb parasztokból álló irreguláris seregével később a győzelemben is fontos szerepet játszott.
A magyarországi nemesség pártoskodása és az ebből fakadó közömbössége azt eredményezte, hogy Szilágyi Mihály, a nándorfehérvári vár kapitánya és sógora, Hunyadi János saját költségen kellett, hogy felkészüljenek a török támadására.
A kilátástalannak tűnő helyzetet jól mutatja, hogy a hazánk és a keresztény Európa sorsáért aggódó III. Calixtus pápa is pesszimista volt – ez a déli harangszót elrendelő, isteni segítségért könyörgő bullájában is megmutatkozott.
1456 tavaszán Szilágyi Mihály körülbelül 7 ezer főnyi várőrséget toborzott, a Szegeden táborozó Hunyadi pedig hivatali és magánbirtokai erőforrásait felhasználva ehhez újabb 12 ezer katonát tudott hozzátenni. Ezenkívül Kórógyi János macsói bán csekély katonaságára és Kapisztrán bizonytalan harci értékű keresztes hadaira lehetett számítani. Bár II. Mehmed ereje kapcsán túlzóak a 150 ezer fős létszámról szóló jelentések, túlzás nélkül állítható, hogy reguláris csapatai (szpáhik, janicsárok) kitettek 20-30 ezer főt, ezt a létszámot pedig legalább kétszeresére duzzasztották a folyamatosan csatlakozó irreguláris egységek.
Nándorfehérvár ostroma
A többszörös túlerőben lévő török hadsereg – geopolitikai és stratégiai céloktól vezérelve – a Magyar Királyság déli bástyáját, a Száva és Duna találkozásánál fekvő Nándorfehérvárt szemelte ki. „Magyarország kulcsát”, melyet 10 napig csak Szilágyi Mihály várkapitány katonái védtek, 1456. július 4-én kezdte el ostromolni a török hadsereg.
Az ágyúzás következtében alaposan megrongálódott várfalak között harcoló magyar és szerb katonák megsegítése július 14-én történt meg, amikor is Hunyadi János a Dunán kiépített török hajózárat áttörve, az éj leple alatt erősítést és élelmet juttatott az ostromlottaknak.
Ettől kezdve Mehmed szultán volt lépéshátrányban, ugyanis táborában felütötték fejüket a különféle járványok, Kapisztrán Szent János szerb–magyar felkelő seregei pedig megjelentek a Száva túlpartján.
A fejlemények nyomán a törökök július 21-én döntő rohamra szánták el magukat, és a támadás során kis híján megkaparintották a várat. A legenda szerint a hadiszerencsét Dugovics Titusz hősiessége fordította meg, miután önfeláldozó módon a mélybe rántotta a lófarkas zászlót kitűző muszlim katonát. Nem lehet tudni, hogy a történetnek van-e igazságlapja, vagy hogy Dugovics Titusz egyáltalán létezett-e, de a várat heroikus küzdelemben védő keresztény harcosok szellemiségét és tetteit ismerve közel sem elképzelhetetlen, hogy történt hasonló.
Egy biztos, Szilágyi Mihály és Hunyadi János csapatai július 22-én reggelre megtisztították a várost a támadóktól.
A világraszóló diadal
II. Mehmed szultán július 22-én újabb rohamot akart indítani, de a döntő összecsapást végül a véletlen idézte elő. Történt ugyanis, hogy Kapisztrán fegyelmezetlen csapataiból néhány keresztes vitéz átkelt a folyón, és a török tábor szomszédságából nyilazni kezdte az ellenséget. Példájukat egyre többen követték, a szpáhik és a janicsárok pedig lassan hadrendbe álltak, hogy szétverjék a támadókat. Kapisztrán meg akarta akadályozni az összecsapást, ezért – Hunyadi utasítására – hamarosan csónakba szállt, ám kísérlete fordított eredményt ért el: katonái úgy vélték, a szerzetes rohamra buzdítja őket, ezért hamarosan követték „példáját”, és átúsztak-eveztek a Száván, hogy összecsapjanak a törökkel.
Miután a csata elkezdődött, a meglepett oszmánok őrizetlenül hagyták táborukat és tüzérségüket, Hunyadi János pedig élt az alkalommal, kitört a várból, és egy lovasrohammal elfoglalta az állásokat.
A törököknek még arra sem volt idejük, hogy hasznavehetetlenné tegyék ágyúikat, így hamarosan azt tapasztalhatták, hogy a frontális támadás mellett ágyútüzet kaptak a hátukba. Ezt követően rövid öldöklő csata következett, melyben a fanatikus keresztesek és a várvédők felmorzsolták és megfutamították a támadókat.
II. Mehmed az arcpirító vereséget követően még aznap este döntött a visszavonulásról – állítólag csalódottságában még életének is véget akart vetni –, és hangzatos tervei ellenére a világ akkori legerősebb seregével vesztesként távozott Nándorfehérvár alól.
Az 1456. július 22-én kivívott győzelmet egész Európa kitörő lelkesedéssel és megkönnyebbüléssel fogadta, a pápa az örömhír érkezésének napját – augusztus 6-át, Urunk színeváltozásának ünnepét – főünneppé nyilvánította, és a korábban kiadott bullája korrekciójában a déli harangszóhoz hálaadó imádságot rendelt – ettől kezdve a déli harangszó a nándorfehérvári hősök győzelmének szólt, szól mind a mai napig.
Miután Hunyadi János vezetésével visszaverték a törököt, szerte Európában egy új keresztes hadjáratról és Konstantinápoly felszabadításáról kezdtek beszélni. Bár Hunyadi és Kapisztrán hirtelen bekövetkező halála és az oszmánok még mindig rettegett ereje e tervek minimális realitását is szertefoszlatta, a nándorfehérvári diadal, amely a magyar és az európai történelem legfényesebb lapjaira tartozik, hatalmas traumát okozott a törököknek.
A szultánok sokáig rettegve emlegették a nagy törökverő, Hunyadi János nevét, és egészen 1521-ig nem terveztek komolyabb hadjáratot Magyarország ellen, így a keresztény Európa közel hét évtizedig megúszta a muszlimok invázióját.
A nándorfehérvári hősök üzenete
Az események ismertetése után érdemes elmélkedni azon, hogy az 563 évvel ezelőtti diadal és az azt véghez vivő hősök mit üzennek nekünk, 2019-ben élő magyaroknak, keresztény európaiaknak.
Természetesen a legnyilvánvalóbb analógia 1456 és 2019 között az, hogy az európai nemzetek etnikai, kulturális és vallási kihívásokkal állnak szemben. A fenyegetettség elsősorban – ahogy akkor, úgy most is – az iszlám világból érkezik, de mégis van egy alapvető különbség a késő középkori és a XXI. századi Európa között:
az előbbi még erős immunrendszerrel és az élni akarás szilaj vágyával rendelkezett;
míg az utóbbi az önfeladás útjára lépett, egyre inkább kiveszik belőle az egészséges életösztön.
A nándorfehérvári diadalból oroszlánrészt vállaló olasz szerzetes, Kapisztrán Szent János egy percig sem gondolkodott azon, hogy vajon a más vallásúak érzékenységét mennyire sérti, ha a keresztesek zászlaira és pajzsaira Jézus Krisztus nevének monogramja (IHS) kerül.
A ferences atyának amiatt sem kellett aggódnia, hogy a „főnöke” hogyan viszonyul a kereszténység harcos felfogásához, ugyanis III. Calixtus pápa – napjainkban hivatalban lévő utódjával ellentétben – megnyilvánulásaiban nem az Európára törő muszlimok válogatás nélküli befogadására szólított fel, hanem éppen ellenkezőleg, ő maga tett meg mindent azért, hogy az európai nemzetek visszaverjék a támadást, és megőrizzék a kontinens etnikai, kulturális és vallási sajátosságait.
Senkit ne tévesszen meg, hogy napjaink – főként muszlim – bevándorlói nem felfegyverkezve, egy legitim államhatalom zászlaja alatt érkeznek Európába. Az európai nemzetek elpusztításán munkálkodó erők ugyanis az elmúlt 563 év folyamán már rájöttek, hogy a nyílt hadviselésnél sokkalta eredményesebb az ún. soft power alkalmazása.
Az sem új a nap alatt, hogy az európai lakosság körében ahogyan akkor, úgy most is fellelhetők az idegen érdekek kiszolgálói, akik a saját nemzetüket, közösségüket árulják el ilyen-olyan okokból. A nándorfehérvári ütközetben (sok más csatához hasonlóan) a török hadsereg tüzéreinek döntő többsége nem a török nép fiai, hanem az európai keresztény nemzetek sarjai közül került ki. Napjainkban is hasonlóak az arányok, ha az Európába érkező migránsok támogatóit nézzük. Az európai kontinens etnikai, kulturális és vallási összetételének megváltoztatásán munkálkodó, a moralizálást és a szélsőséges humanizmust képviselő „civil” szervezetek munkatársainak nagy része európai, fehér és – ha ő maga már nem is, a családja egy-két generációs távlatban valószínűleg – keresztény.
563 évvel ezelőtt az árulásért akasztás járt, manapság viszont az árulók nyitott, befogadó, humánus emberek képében tetszeleghetnek, akiket tetteik miatt körülrajong a komplett bevándorláspárti média. 563 év alatt eljutottunk oda, hogy az árulás erény, a saját kultúra védelme pedig skandalum lett.
Szilágyi Mihály, Hunyadi János és Kapisztrán Szent János 2019-ben alighanem rasszistának, fasisztának, iszlamofóbnak, maradinak és még Isten tudja minek számítana. Nem is beszélve azokról a magyar és szerb harcosokról, akik életük árán is védelmezték Magyarországot, Európát és a kereszténységet.
Írásomban nem véletlenül hangsúlyozom többször is, hogy a várvédő katonák között sok volt a szerb nemzetiségű. Meggyőződésem, hogy Nándorfehérvár hősei azt is üzenik nekünk, hogy végre-valahára ideje lenne leszámolni a sovinizmussal, amely már oly sokszor egymás ellen fordította Európa testvérnépeit, s amely az ellenség arzenáljának leghatékonyabb fegyvere. „Oszd meg és uralkodj!” – alighanem mindenki érti, miről van szó.
Nándorfehérvárnál vállvetve harcolt magyar és szerb katona, szervezte meg a keresztes hadat olasz szerzetes. Felismerték, hogy a közös haza, Európa, valamint a kereszténység védelme vannak annyira fontos dolgok, hogy megvalósításuk érdekében megéri, sőt kötelező összefogni.
Az Európa elpusztításában érdekelt erők azóta is szánt szándékkal fordítják egymás ellen az öreg kontinens testvérnépeit. Ördögi számításaik már többször beváltak, elég csak megnézni az első és a második világháború kimenetelét és következményét. Sajnos napjainkban is óriási ellenszélben kell harcolnia annak, aki az oktalan sovinizmussal szemben határozza meg önmagát. Ugyanakkor reményre adhat okot a visegrádi együttműködés, amely eklatáns példája annak, hogy a közös történelmi tudattal, hasonló kultúrával és vallással rendelkező közép-európai nemzetek hogyan képesek – az idők szavát meghallva – együtt fellépni a régió érdekérvényesítő képességének növelése érdekében.
Végül, de nem utolsósorban, mit is üzenhetnének még nekünk a nándorfehérvári hősök, ha nem azt, hogy a heroikus létszemléletet, a természeti és hitbéli igazságokon nyugvó örök értékeket a kor kihívásainak megfelelően ugyan, de mindenkor képviselni kell. Nem igaz az az állítás, hogy ezek az értékek és erények idejétmúltak lennének 2019-ben.
Nyilvánvaló, hogy a forma változik az adott időszak trendjeinek függvényében, de attól még a tartalom ugyanaz marad. Ahogy az örök értékek más és más formában öltöttek testek a thermopülai csatában hősi halált halt 300 spártaiban, a Szentföld visszafoglalására felesküdött keresztesekben, a nándorfehérvári erőd hősies védőiben, vagy éppen a Don-kanyarban helytálló honvédekben, úgy nekünk, 2019-ben élő nemzettudatos európaiaknak is lehetőségünk van egy lényegileg magasabb rendű, a transzcendens világ felé irányuló életet élnünk.
Ezt üzenik nekünk a nándorfehérvári hősök. Halljuk meg szavaikat, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a keresztény Európa megvédéséért! Még akkor is, ha ebben a világban ezért nem jár jutalom.
Küzdeni a végsőkig, küzdeni akkor is, amikor már csak alig van remény: ezt jelenti jobboldalinak lenni, ez jelenti a heroikus létszemlélet képviseletét – legyen az évszám 1456 vagy 2019.
