A bíboros arról beszélt: Isten megteremtette, fenntartja és kormányozza a világot, mivel azonban felette áll az időnek, számára mindez egyetlen nagy cselekedet. Miközben teremt, kormányoz is, egyszerre tartja fenn és alkotja a világot. „Ha tehát létezünk, akkor a tervének is részei vagyunk.”
Mindebből az is következik, hogy „senki sem ismerheti annyira minden rezdülésünket, gyöngeségeinket és vágyainkat, mint ő”. „Isten színe előtt élünk, de ez az Isten végtelenül irgalmas.” Karácsonykor ugyanis megmutatta, „nemcsak ismeri, hanem vállalja is sorsunkat” – mondta a bíboros.
Erdő Péter rámutatott: Isten küldhetett volna üzenetet, egy próféciát az emberiségnek, hogy érdemes kitartania, mert van örök élet, de nem érte be ennyivel. „Szolidaritást vállalt velünk, magára vette sorsunkat”, és ezzel olyan közösség alakult ki Isten és ember között, amit az ember elképzelni sem tudott.
Ezt a találkozást ünnepeljük karácsonykor, és nem véletlen, hogy az emberek ilyenkor úgy érzik, meg kell ajándékozniuk egymást, hiszen Isten emberré válása óta „azzal az örömmel fordulhatunk a másik ember felé, hogy benne is Jézus Krisztussal találkozunk”.
Hozzátette: „ettől az örömtől, a másik felé fordulástól válik igazán széppé a karácsonyunk, ettől lesz Isten képe reális, erőteljes és közeli”.
A bíboros szólt arról is, hogy az élővilág számtalan teremténye közül az ember az egyetlen, aki az „égre emeli tekintetét”. Tudatosan reflektál helyzetére a világban, messzebbre néz közvetlen környezeténél és felismeri a mindenség alkotóját.
„Hatalmas méltóság ez, hiszen arra vagyunk meghívva, hogy párbeszédet folytassunk a Teremtővel, hogy keressük akaratát, az ő nagy játékának szabályait, és együttműködve vele gondot viseljünk a teremtett világra” – fogalmazott Erdő Péter.
