2021. június 19.,
szombat, Gyárfás napja

„Korszakok között fogunk választani jövőre”

Békés Márton: Napjaink kulturális megrázkódtatását az okozza, hogy a posztkommunista–liberális szövetség kezdi elveszíteni kulturális hatalmát, és erre igen érzékenyen reagál

2021. május 12., szerda 07:12

Modellteremtőként lépett fel Magyarország, amikor az átalakuló világrendben nemzeti szempontokat érvényesítő politikai rendszert épített ki, ezzel különleges helyet képvisel ma Európában – mondta a Magyar Hírlapnak Békés Márton. A Terror Háza Múzeum kutatási igazgatóját nemrégiben megjelent könyve, a Kulturális hadviselés című kötet kapcsán kérdezte a Magyar Hírlap eddigi pályájáról és az elkövetkező időszak politikai, társadalmi kihívásairól.

– Átsétálva a Terror Háza Múzeum épületén, érződik egy erőteljes lenyomat, ami átjárja az embert. Egy nagyon súlyos történelmi múlt hagyatéka. A személyes életútja során hogy merült fel, hogy éppen ilyen témák irányába forduljon?

– A Terror Háza Múzeum nemzeti emlékhely, kiállítótér, egyfajta totalitárius rendszerekkel szembeni emlékeztető, immunrendszer, védelem. Megnyílásakor, 2002. február 24-én, a kommunizmus magyarországi áldozatainak emléknapja vigíliáján én is ott álltam az épület előtt – három órába telt, mire az Oktogontól indulva kivártam a soromat és bejutottam. Örök emlék maradt, soha korábban és azóta sem láttam ilyen kiállítást: magával ragadó, drámai és technológiai tekintetben a mai napig úttörő. Idestova hét éve dolgozom itt, kutatási igazgatóként.

Mára a Terror Háza Múzeum a központja annak a számos intézetnek, amelyek hozzá hasonlóan a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány égisze alatt működnek, Schmidt Mária főigazgató irányításával. Nem is reméltem volna 2002-ben, hogy tizenöt-húsz év múlva ennek a páratlan erőfeszítésnek a részese lehetek. A történelem iránti érdeklődés pedig – ahogy az lenni szokott – a családomból jön: anyai nagyapám oltotta belém. Tartalékos zászlósként harcolta végig és élte túl Budapest ostromát, majd fogolytáborba vitték.

A kényszermunkavégzés helyét, ahol két-három éven keresztül mocsárlecsapoláson dolgoztatták, mindig megkeresem a múzeum Gulág-termének padlószőnyegén, amely a szovjet táborrendszert méretarányosan ábrázolja. Hazatérése után soha nem lépett be a kommunista pártba, hívő evangélikus, sőt presbiter volt.

– Könyvében azt írja, a hosszú távú politikai küzdelem súlypontja a kultúra, ide kell összpontosítani a legnagyobb erőt. Hogy jutott erre a következtetésre?

– Schmidt Mária, Széchenyi-díjas történész munkássága – szakmailag és emberileg is – példaértékű számomra. Vele és mellette dolgozva hatott rám az a gondolata, miszerint minden a kultúrában veszi kezdetét s oda is tér vissza, így végső soron „minden kulturális kérdés”. A tavalyi év végén megjelent Kulturális hadviselés megírásakor a régi szövegeimet átnézve örömmel láttam, hogy 2009-ben írtam egy cikket Konzervatív korszak közeleg címmel – szerintem most itt vagyunk ennek a kapujában.

A 2017-es tihanyi Tranzit-fesztiválon elmondott Tihanyi tézisek című kiáltványban pedig azt fejtettem ki a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megszilárdulása kapcsán, hogy politikai rendszernél immár többről van szó – és valóban, manapság egyre több szó esik „Orbán-korszakról”. A rendszer politikai kérdés, a korszak viszont kulturális, amely alatt a kultúrát a lehető legtágasabb értelemben kell venni: idetartoznak a társadalmi szokások, a kollektív emlékezet, a nyelv és az épített örökség.

Törvényt egyik napról a másikra is lehet hozni, az azonban, hogy működésüket – sőt az egész politikai rendszerét – konszenzus övezze, hosszabb távú és elsősorban kulturális erőfeszítéseket igénylő munka. Az előttünk álló feladat, hogy a jobboldali politikai rendszert egy konzervatív kulturális korszakba ágyazzuk.

– A könyv elején két mottó szerepel, az egyik, hogy „Pusztítsuk el a hegemónia egyik fajtáját és teremtsünk helyette egy másikat!” Gramscitól. Ugyanakkor abban áll a nehézség, hogy a liberálisok hegemóniája és ennek megtörése, amit tárgyal, egy ugyancsak korszakokon átívelő kihívás. Bangha Béla is írja a sajtó és liberalizmus kapcsán 1919-ben: a modern sajtó nagy része sajnos kimondottan a világnézeti és gazdasági liberalizmus garázdálkodásának szolgálatában áll. Mi lehet annak az oka, hogy ezt rendszereken keresztül, töretlenül tudják biztosítani?

– Pontosan száz éve zajlik mindez. Miután 1919-ben a magyarországi bolsevikok puccsal hatalomra kerültek, három héttel később Lukács György lett a kulturális népbiztos. „A politika csak eszköz, a kultúra a cél!” – jelentette ki a Vörös Újságban. De már ezt megelőzően húsz évvel kialakult a dualizmusvégi Magyarországon egy olyan kulturális televény, amelyet Jászi Oszkár és Szabó Ervin mozgatott.

Ez egy látszólag különböző elemekből álló, a progresszió talaján mégis egységesülő kulturális törekvést hordozott, amelynek egyaránt része volt a Martinovics páholy, a szabadgondolkodók számos folyóirata, a Polgári Radikális Párt, az antiklerikális olvasókörök és a Népszava kulturális rovata vagy a Galilei Kör. Lukács az 1919-es forgatókönyvét érvényesítette 1945-ös hazatérését követően is, de akkor is, amikor a szárnyai alól kikerült a Lukács-iskola, amelynek második nemzedéke a „demokratikus ellenzékbe” torkollott.

Az SZDSZ első elnöke, Kis János utóbbiak vezető alakja volt. A munkamegosztás terve egy évszázadig úgy nézett ki, hogy míg a (szélső)baloldali pártok a politikai hatalmat tartják a kezükben, addig a liberálisok a kulturális uralmat gyakorolják. Előbbiek folytonossága a KMP, az MDP, az MSZMP és a mai MSZP között egyértelmű, utóbbiaké pedig így néz ki: szabadkőművesek–szabadgondolkodók–szabaddemokraták.

– A tudomány kisajátítása megint csak ide tartozik.

– Ennek egyaránt része a film- és színházművészet dominálása, a tudomány monopolizálása, a művelődési intézmények uralása, a kánonállítás előjogának gyakorlata és a nyelv kisajátítása. Ezt nevezzük röviden „kulturális hatalomnak”, amely a konkrét politikai és gazdasági hatalomnál jóval nehezebben körvonalazható, hiszen leginkább szimbolikus és kognitív értelemben érvényesül.

Napjaink kulturális megrázkódtatásait éppen az okozza, hogy az 1990 és 2010 között ereje teljében lévő posztkommunista–liberális szövetség, amely egyenesági leszármazottja az előbb körvonalazott kétpólusú progresszív erőnek, kezdi elveszíteni kulturális hatalmát, és erre igen érzékenyen, gyakran sértődötten reagál. Találó a Kövér Lászlóhoz kötődő mondás, hogy a polgári erők 1998 és 2002 között kormányon voltak ugyan, de nem hatalmon. Igen, mert az uralom struktúrái – nemcsak a gazdasági pozíciók, hanem a kulturális csomópontok is – mindvégig a balliberális oldal kezében voltak. Ennek felszámolása van folyamatban 2010 óta. A hazai ellenzék például a nyelvet elvesztette, szellemi innovációja nincsen, a véleményformálás monopóliuma szintén nem az övé.

– Amire a könyvben is utal,s Jonah Goldberg a Liberálfasizmus című könyvében is írja, a balliberális oldal átkönyveli a történetileg és tényszerűen is baloldali ideológiákhoz kötődő áldozatokat, azok következményeit. Aktuális példa erre a FreeSzFE kérdésköre, amely nem szól másról, mint hogy leplezze a posztkommunista hálózatok diktatúráját a tudomány területén.

– Az látjuk, hogy a hárombetűs ideológiai apparátusok (CEU, MTA, NGO, SzFE) szellemi tartalmának és politikai hovatartozásának sokszínűbbé tétele, egyoldalú elfogultságának csökkentése dühödt támadásokat vált ki, de nemcsak a közvetlenül érintettek köréből, hanem az ellenzéki pártokból, sőt globális partnereikből is. Ezen intézmények mindegyikére jellemző, hogy tudományos legitimációt követelnek, ezzel kivonva magukat a politika, egészen pontosan a demokratikus elszámoltathatóság köréből, miközben kerülőúton nagyon is politizálnak.

Ez komoly legitimációs és közérdeket sértő probléma, amelynek a gyökere, hogy kulturális befolyásgyakorlásukon keresztül – mint például a nyelv, a gondolkodás, az ízlés meghatározása – jelentős érzelmi, szimbolikus és művelődési hatalmat gyakorolnak, amit nem félnek a többségi felhatalmazással rendelkező kormány ellen használni.

– Ebben lehet szerepe a mai politikai pártidentifikációra vetülő történelmi lenyomatoknak? Az 1867-es közjogi konstrukciónak az a fajta lenyomata, amely a mindenkori kormányt idegen, birodalmi érdeket képviselőnek,a mindenkori ellenzéket pedig a szabadságharcos, igazi nemzeti érdeket képviselőnek mutatja, még mindig erősen hat. A kollektív tudattalanból táplálkozó hatások és az érzelmi azonosulás elfedhetik az aktuálpolitikai viszonyokat, amelyben ezek a pozíciók tulajdonképpen felcserélődtek? Ma mintha éppen az ellenzék képviselné a birodalmi „Új Moszkvát”  kiszolgáló elveket.

– Magyarország különleges helyet képvisel ma Európában, ugyanis nálunk hosszú ideje stabil, demokratikus felhatalmazású és nemzeti szempontokat érvényesítő politikai rendszer működik. Eközben remeg a föld, éppen változóban van a világrend, amelyet a koronavírus-járvány felgyorsított, a kiéleződő nemzetközi ellentétek pedig tovább tüzelnek. Egyre inkább látszik, hogy a korábban megszokott politikai törésvonalakat felülírja a globális és a lokális, másként fogalmazva a nemzetközi és a nemzeti erők közötti konfliktus.

Ez idehaza már jó ideje így van, és a magyar jobboldal úttörő módon reagált is rá, sőt modellteremtőként lép föl az állam működése, a politikai rend milyensége és a hozzátartozó társadalomfilozófia vonatkozásában. A magyar rendszer szellemisége, politikai működése és vezetője, azaz Orbán Viktor személye ezért számít az európai színtéren lázadónak.

– A nyilvánosság szerkezetének átalakulása kapcsán azt írja, már látszik, hogy ez a posztkommunista-liberális világértelmező hatalom, monopólium gyengül, de át is alakul, és az új narratív hatalom kapcsán felmerül, hogy belföldi, illetve külföldi oligarchák által finanszírozott. Jó példa erre Forgács József magyar származású Ausztráliában élő szociálpszichológia professzor, aki Magyarországot és Lengyelországot, a két fő célpontot „kollektíven nárcisztikus” politikai kultúrákként írja le. S ha megnézzük munkásságát, rögtön látjuk: a kutatói ösztöndíja többek között a Rockefeller Alapítványtól származik.

– Ez egy világhelyzet, kezd egymással összekapcsolódni több, egyenként is veszélyes jelenség. Az egyik a Soros-féle „nyílt társadalom” diktátuma, amelyet megtévesztő módon transzparenciával, korrupcióellenességgel, civil társadalmi, nyitott, toleráns világképpel reklámoznak. A másik az ember nemiségének összezavarása.

A genderforradalomnak politikai célrendszere van, ami nem más, mint a biológiai határok lebontása, a társadalom alapegységét jelentő családnak és az ember alapvető humán identitásának lerombolása. Amit genderkérdésnek nevezünk, az valójában az emberiség tovább fejlesztésére irányuló projekt része, egyfajta társadalommérnökösködés, ami az embert magát akarja átalakítani: nemiségét, biológiai felépítését, tudatát, testét.

A harmadik a „faji kérdés”, amely a társadalom kohézió­jának meghasításáról és a társadalmon belüli polgárháború előidézéséről szól. A gyakorlati kivitelezést pedig jól látjuk: a „színes forradalmak”, ezek a puha puccsok és a „faji” zavargások egyszerre szolgálják a destabilizáció, káosz fenntartását és a globális nagyvállalatok gazdasági érdekeit.

– Mindezek fényében mit gondol a következő egy évről?

– Egy év múlva ilyenkor elmondhatjuk, hogy a rendszerváltoztatás óta eltelt harminckét évnek pontosan a fele Orbán Viktor kormányzásával telt. Ez kellő idő, megfelelő erő és elegendő emlékezetmennyiség ahhoz, hogy ekörül politikai korszakot azonosíthassunk. Míg 2010-ben kormányok között lehetett választani, 2014-ben és 2018-ban pedig rendszerek között kellett, addig jövőre korszakok között fogunk dönteni.

A 2010 óta tartó, egyhuzamban való Orbán-kormányzással nemcsak a Bethlen István nevéhez kötődő konszolidáció időtartamát (1921–1931) haladta meg éppen mostanság, hanem az ezredfordulós polgári kormányzás időszakát, hozzászámítva már Tisza Kálmán dualizmuskori évtizedes regnálásának (1875–1890) rekordját is megdöntötte. Mindezt demokratikus felhatalmazásnak köszönhetően.

 

A kép forrása: MH / Papajcsik Péter

Magyar Hírlap

 

Kapcsolódó anyagok:

G. Fodor Gábor: Az Orbán-korszakban élünk