2020. október 28.,
szerda, Simon, Szimonetta napja

Gajdics Ottó: Visszanyert szabadság

Magyar Nemzet

2020. április 23., csütörtök 06:39

Gajdics Ottó, a Karc FM és a Szabad Föld főszerkesztőjének a Magyar Nemzetben megjelent publicisztikája.

Harminc évvel ezelőtt a generációm még furcsállotta, miért tűri el a történelem, hogy korszakokra osztják. Ma viszont, amikor szép lassan kétszer harminc is mögöttünk lesz, egyre gyakrabban botlunk a nagy időket jelző határkövekbe saját életünkben is. Ha pedig a történelem egyszer az életünkké válik, megilletődötten pillantgatunk visszafelé a múltba. Pedig csak harminc év. Mit számít ez a három évtized az évezredekhez képest? És mégis, mivel ez lett a sorsunk, azt kell mondanunk, a rendszerváltás óta eltelt időszak történelemmé vált.

Hasonló érzések kavaroghattak a Fidesz vezető politikusainak szívé­ben is, amikor élükön Orbán Viktorral és Kövér Lászlóval politikai nyilatkozatot nyújtottak be a parlamentben Magyarország népképviseleti rendszerének harminc évvel ezelőtti visszaállításáról. Hogy megértsük a jelentőségét, világosan ki kell jelölni ennek a korszaknak és a megelőzőnek is a határait. Mert ami 1990. május 2-án, a szabadon választott országgyűlés megalakulásával visszatért, az 1944. március 19-én, a német megszállással veszett el.

Közben a német tankokat felváltották a szovjet lánctalpasok, a nyilasok is átöltöztek sebtiben ávósoknak, de a szabadság csak azon a harminc évvel ezelőtti tavaszon jött el. Emlékszem, milyen boldogan mentünk szavazni, mindegy volt, hogy kire, csak ne a szocialistának átkeresztelkedett komcsikra. Nekünk, akiknek addig az életben csak az adatott meg, hogy a perverz cinizmussal választásnak nevezett pártállami bohóckodáson a Hazafias Népfront egyetlen jelöltjére voksoljunk, ez maga volt a Kánaán. Nem is sejtettük euforikus hangulatunkban, hogy vannak, akik ezt is másképp gondolják.

A politikai nyilatkozat megemlékezik mindazok helytállásáról, hűségéről, bátorságáról és áldozatvállalásáról, akik a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúrával szemben bármiféle ellenállást tanúsítottak. Külön szól az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseiről, de említést tesz azokról a hétköznapi hősökről is, akik munkájukkal, erőfeszítéseikkel, tehetségükkel és szorgalmukkal, gyermekeik felnevelésével hozzájárultak a magyarság megmaradásához. Az ő helytállásuk kellett ahhoz, hogy a kommunisták négy évtizedes uralma alatt lepusztított, elszegényített, súlyos adósságokkal terhelt, szellemileg és lelkileg megnyomorított országban új értelmet nyerhessenek a Szózat sorai: Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán!

Természetesen nem Magyarországon lennénk, ha azt írhatnánk, a nyilatkozatot minden párt képviselője egyhangúlag megszavazza majd, és boldog egyetértésben éneklik el közösen a Himnuszt a megemlékezés végén. Sőt borítékolható, hogy a nyilatkozat inkább a mostanában elterjedt undorító stílusú hőbörgést fogja kiváltani azok körében, akik magukra ismernek majd abban a megállapításban, hogy a rendszerváltoztatás továbbvitele során hozott döntésekkel nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak és a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek.

Az én generációm legnagyobb tragédiája, hogy még az unokáinkat sem tudtuk megkímélni annak a mondatnak a megértésétől, amit édesanyám szokott féltő szeretettel az orrom alá dörgölni: – Vigyázz, kisfiam, még visszajöhetnek!

Mindenesetre a nyilatkozat derűlátóan úgy fogalmaz, hogy a posztkommunizmus korszaka 2012. január elsején lezárult az új alaptörvény hatályba lépésével. Május másodika pedig végérvényesen a visszanyert szabadság emléknapja. Azé a szabadságé, ami nem azért adatott, hogy kiéljük önmegvalósító hóbortjainkat és azt csináljunk, amit akarunk, hanem azért, hogy ismét naggyá tegyük Magyarországot. Kerüljön akárhány évtizedbe…

Gajdics Ottó

Magyar Nemzet