– „Jó napot kívánokkal” köszöntünk egymásnak. Mennyire beszél magyarul?
– Életem legnagyobb szégyenének tartom, hogy nem beszélek magyarul. Csak egy egészen kicsit. Pedig nagyon hasznos lenne, hisz bárhol a világon használhatnám titkos nyelvként. Édesanyám, Széchenyi Beatrix, magyar volt, tehát a magyar kultúra mindig fontos szerepet játszott az életemben. Édesapám, Joachim Graf von Schönburg-Glauchau német nemes volt, de anyám iránti szerelemből mégis megtanult magyarul, és elég jól beszélte a nyelvet. Ahogy a nővéreim is, de engem már nem tanítottak meg… de hát Széchenyi István is felnőttként tanult meg rendesen magyarul. Tehát még van remény.
– Köze van ahhoz, hogy ön Szomáliában született? Gondolom nem sok gróf születik Mogadishuban. Hogyan történt?
– A szüleim 1956-ban ismerték meg egymást, mindketten önkéntesnek jelentkeztek a Máltai Szeretetszolgálatba, hogy segítsék a kommunista megtorlás elöl menekülő magyarokat. Édesapám ott vezető pozícióban volt, meglátta édesanyámat és azonnal belészeretett. Édesapám is menekült volt, a kommunisták 1945-ben elvették a család minden birtokát, hisz azok Kelet-Németországban voltak. Osztályidegennek számított, ezért Ausztriába menekült, mert ha elkapták volna a szovjetek, akkor valószínű, hogy Szibériában végzi. Az 50-es évek Nyugat-Berlinjében antikommunista csoportok munkájában vett részt, a 60-as években a német kormányzattól megbízást kapott, hogy egy felzárkoztató-program keretében Afrikában rádiócsatornákat építsen ki Szomáliában és környékén. 1969-ben ott születtem, de még az évben el kellett hagynunk az országot, mert az új, szovjetek által támogatott hatalom kiutasította a nyugatiakat. Ezért szoktam azt mondani, hogy a kommunizmus bábáskodott a születésem és bölcsöm körül.
– Író, újságíró. Magyarul egyetlen könyvét olvashatjuk, a Pénz nélkül gazdagon, avagy a stílusos elszegényedés művészetét. Sokszor elmondta, hogy szegénységben nőtt fel. Milyen volt ez a szegénység?
– Sosem szerettem azt a kifejezést, hogy „elszegényedett nemes”, mert úgy hangzik, mintha a pénzünket, birtokainkat könnyelműségből vesztettük volna el vagy kártyán. Nem erről van szó! A kommunisták vették el a vagyonunkat, de nem jut eszembe egyetlen olyan pillanat sem, amikor a szüleim emiatt panaszkodtak volna. Előnyömre vált, hogy abban a tudatban nőttem fel: bármennyije is van egy embernek, holnap mindenét elveszítheti. Hasznos tudás ez Nyugaton, mert ott az emberek abban a hitben élnek, hogy ez nem történhet meg, nincs ilyen tapasztalatuk. Azt hiszik, hogy a jólét egy természetes állapot, adottság, pedig mi jól tudjuk, hogy ez hamar változhat. A könyv sok minden mellett arról is szól, hogy kevés pénzzel is meg lehet élni, egy kis kikacsintással persze, hisz az én családommal minden rossz megtörtént, mégis boldogok voltunk. Innen küzdöttem fel magam, és ha nem is gazdagságba, de egyfajta jólétbe. Nemrég jelent meg a Der Grüne Hedonist (A zöld hedonista) című könyvem, amiben az öko-ideológia jelenségét veszem górcső alá.
– Cikkeit, interjúit olvasva egy konzervatív, katolikus ember képe bontakozik ki. Jól látom, hogy a név kötelez?
– Én egy nagyon nemzetközi családból származom. Édesapám német, az ő anyja lengyel, édesanyám magyar, az ő anyja pedig orosz volt. Afrikában, Angliában és Németországban nőttem fel. Nem vagyok nacionalista, de hiszek abban, hogy az embernek tartozni kell valahová. Először is a családjához, majd a falujához, szülővárosához, utána az országához. Európa önmagában túl absztrakt ahhoz, hogy identitást adjon.
– Tehát ha jól értem fontosak voltak önnek a magyar gyökerei.
– Gyermekkorom óta járok Magyarországra, Sopronban és Nagycenken sokat jártunk, jól emlékszem a kommunista időszakra. Közvetlen rokonaink közül csak Széchenyi Zsigmond maradt Magyarországon, ő viszont már 1967-ben meghalt. A 80-as években amikor Magyarországon jártam, Nyáry rokonaimnál száltam meg, ők nyolcan laktak egy kétszobás lakásban, a régi arisztokrácia tagjait ugyanis kisemmizték. De felmentem a várba, a Széchenyi Könyvtárba, hogy elolvashassam Széchenyi István naplóját, mert azt németül írta, viszont német nyelven nem volt kiadva.
– Ennyire érdekelte a magyar szépapja?
– Hogyne, Széchenyi Istvánnak nagyon fontos szerepe van családunk történetében. Sok portrénk van róla, és ha édesanyám nagyon meg akart dicsérni, akkor azt mondta, hogy „pont olyan vagy, mint István!”. Persze egyáltalán nem hasonlítok rá, de családon belül ez volt a lehető legnagyobb dicséret. Az viszont sosem tetszett, hogy a zsebemben Kossuth-bankót kellett hordanom (nevet). Azóta, ha jól tudom, már nincs forgalomban.
– Nincs. Viszont 2009 óta a Lánchíd rákerült a 200 forintos pénzérmére. A híd ügye mostanában forró témának számít a magyar közéletben, mert napról napra romlik az állapota. Az új, baloldali városvezetés viszont folyamatosan elbaltázza a közbeszerzés kiírását és csak húzza az időt.
– Valamikor olvastam, hogy nagy viták előzték meg a híd építését, a Széchenyit ellenzők inkább kőből akarták megépíttetni mert szépapám ötletét veszélyesnek tartották, de ő amolyan „tech-freakként” csakis a legújabb technológiát volt hajlandó elfogadni. Ez meglep, nem tudtam, hogy ennyire rossz az állapota.
– Mutatok pár fotót: rozsdamarta, elhanyagolt állapotban van, szinte életveszélyes.
– Ironikusan azt is mondhatnám, hogy Széchenyi ellenzőinek mégis igazuk volt, és inkább kőből kellett volna megépíteni. De akkor nem vált volna nemzeti szimbólummá! Ez a korabeli csúcstechnológia volt, olyasmi, mint manapság egy önjáró autó, akkoriban csak az angolok tudtak ilyet alkotni. A hidat helyre kell állítani, nem szabad veszni hagyni, mert Magyarország modernségének a jelképe, és arra emlékeztet, hogy Magyarország felvirágzása az új technológiák befogadásával kezdődött. Érzelmileg igenis kötődöm a hídhoz, fájó, hogy ilyen az állapota. Ha máshogy nem megy, ha a városvezetés nem tudja vagy akarja renoválni, akkor azt ajánlom, hogy újítsák fel közadakozásból és kapjon mindenki egy elismervényt arról, hogy hozzájárult a híd helyreállításához. Ha pedig végkép nem megy, akkor szedjenek hídpénzt, mint a régi szép időkben. Egyszerű: minél nagyobb a kocsid, annál többet kell fizetni, gyalog ingyen át lehetne kelni rajta. Ez a híd mindenkié, az egész magyarságé, társadalmi üggyé kellene tenni.
A teljes interjú IDE kattintva olvasható
Pataki Tamás
Magyar Nemzet
