Hacsak nem Afrika északi részén élünk, ahol a világ legnagyobb trópusi sivataga, a Szahara húzódik, akkor leginkább fikciós élményeink lehetnek a narancssárgás égboltról, ami olyan sci-fi történetekből ismerős, mint a Mad Max vagy a Dűne. Amíg George Miller filmjei egy atomkatasztrófa utáni, posztapokaliptikus világban játszódnak, ahol a nyersanyagokért és a vízért folyik a küzdelem, addig Robert Hebert sci-fi klasszikusában a nemes egyszerűséggel csak pornak nevezett anyag festi barnás-sárgásra a teljes egészében homokdűnék takarta Arrakis bolygót. A por sokkal fenyegetőbb veszélyt jelent Christopher Nolan Csillagok között című filmjében, ahol nem sárga az ég, de a por elpusztítja a terményeket és megbetegíti az embereket, a kipusztulás szélére sodorva ezzel a civilizációt. A Marson játszódó történetek pedig eleve azt a feltételezést erősítik, hogy a vörös bolygó nem embernek való környezet. A fikciók értelmezhetők a klímaszorongás művészi megnyilvánulásaiként, de Európában is egyre gyakrabban találkozhatunk a filmeket idéző égbolt fenyegető látványával. A jelenség az átlagembert aggodalommal töltheti el, pedig valójában nem új keletű.
A teljes cikket a Magyar Nemzet oldalán olvashatják, IDE KATTINTVA.
