– Elmegy idén a csíksomlyói búcsúra?
– Kétezer óta minden évben elzarándokoltunk a búcsúra, és még biztos menni fogok, de idén nem valószínű. Éppen ezért igyekszem ezt a színházban pótolni: idehozom Csíksomlyót, passiójáték formájában. Ezzel az előadással kezdjük az idei VI. Keresztény Színházi Fesztivált.
– A Kerényi Imre-féle változatot adják elő. A tavaly elhunyt direktor többször rendezett a színházukban.
– A Csíksomlyói passiót közel negyven évvel ezelőtt rendezte meg először a Várszínházban, és ez Kerényi életének talán legnagyobb sikere volt. Ezt mondják azok a színészek is, akik játszottak benne. De a Csíksomlyói passió nem egyfajta szomorkodás Jézus halála fölött. Ez egy különleges darab, mert Krisztus szenvedéstörténetén túl egy összetett történetet mond el a paradicsomból való kiűzetéstől kezdve Lucifer meg Isten harcáig, amit az ember lelkéért vívnak. Persze mindezt székely góbésággal, pazar nyelvezettel és jobbnál jobb, élvezetes szerepekkel.
– A vallásosság tesz kereszténnyé egy színdarabot vagy valami más?
– Egyáltalán nem kell, hogy vallásos témájú legyen, de az ég felé kell mutatnia, hogy az, aki kijön az előadásról, jobb emberré váljon, és az, aki játssza, szintén megtisztuljon. Ezt a fajta szakralitást akármilyen banális történet hordozhatja, csak olyan példázat kell a végére, amelyből a néző el tudja dönteni, hogy a főhős az égbe vagy a pokolba kerül. Páskándi Géza Lélekharangja vagy Fekete Sándor Lenkey tábornokja sem vallásos témájú, mégis felér egy gyónással.
– Mit gondol, változhat a jelenlegi európai gondolkodásmód és politika?
– Nagyon remélem, hogy egyre többen és egyre nagyobb nyilvánosság előtt mondják ki azt az igazságot, amelyre egész Európa vár. Bízom benne, hogy lesz változás, és szerintem ez a változás csak egyet jelenthet: visszafordulást a hagyományos értékeinkhez, mert a XXI. században nincs annál nagyobb progresszió, mint az, hogy újra a hagyományainkat kezdjük el követni. Nekünk, magyaroknak kötelességünk védeni a kereszténységet, hiszen alig van a földön olyan nép, amelyik a saját véreit ölte volna azért, hogy fölvegye a keresztény hitet. Mindezt azért tettük, hogy megfeleljünk a korabeli Európának. Ez sikerült. Győzött a kereszténység, és ha már ekkora áldozatot hoztunk érte, akkor azt a végletekig védenünk kell, mert ez tartott meg minket ezer éven át. Mi, művészek a magunk eszközeivel tudjuk ezt szolgálni.
– Visszatérve a fesztiválra: korábban külföldi társulatokat is meghívtak. Idén miért hiányoznak?
– Ez egyrészt az anyagiak miatt van, de találtunk olyan izgalmas hazai előadásokat, amelyek meg tudnak tölteni egy ötnapos, sűrű fesztivált. Szerencsére Csernus Mariann elvállalta, hogy előadja A vizsolyi biblia című előadását. Örültem, hogy elfogadta a felkérést. De ennek ellenére nem tettem le arról a tervemről sem, hogy egy valódi, keresztény színházi centrumot fejlesszünk ki az Újszínház körül. Ki szeretném teljesíteni a fesztivált, más magyar és külföldi színházakat is belevonva a programokba.
– A színház igazgatása mellett van ideje fellépni? Hát Eddie Murphyt vagy Mel Gibsont szinkronizálni?
– Színházvezetőként nem „játszom el” a szerepeket más tehetséges színészek elől, és pironkodnék is, ha magamra osztanék egy szerepet. Más színházakban, filmekben viszont boldogan játszom, ha felkérnek, még akkor is, ha elfoglalt vagyok. A szinkronizálást pedig folyamatosan csinálom.
– A Rettenthetetlen című történelmi filmben is ön volt Mel Gibson magyar hangja. Mostanában sokat vitatkoznak arról, hogy kellenek-e magyar történelmi filmek, és általában erre a mozira hivatkoznak példaként.
– Szerintem is kellenek. Sőt, tartalmazniuk kell a hazaszeretet érzését, azt a fajta rettenthetetlenséget, ami A hazafi című filmből is sugárzik. Mel Gibson furcsa módon a hazaszeretet jelképévé vált a nemzetközi filmgyártásban, és valószínű, hogy ez nem véletlen. Mint ahogy az sem, hogy ő rendezte A passiót. Művészileg rokonnak érzem azt a fajta színészi és rendezői magatartást, amit ő képvisel. Ez a dolgunk, ezt kell csinálnunk.
