Kozma Imre atya idén márciusban adott interjút lapunknak, az eredeti szöveg a Mandiner VI. évfolyam 13. számában jelent meg.
Gyalázatos, hogy szinte az egész világ a háború mellé állt – fogalmazott korábban. Erkölcsileg nem az a helyénvaló, ha síkra szállunk a megtámadott fél oldalán?
Erre a kérdésre a legjobb választ az első pillanatban a magyar miniszterelnök adta, amikor azt mondta: ez egy testvérháború. Hozzátennék ehhez valamit. A rusznak, azaz a nagy orosz szellemiségnek a lelki központja mindig is Kijev volt. Vlagyimir Putyin helyében én ezt próbáltam volna visszaállítani, sajnos ő más utat választott.
A fegyveres megoldást. Az ukránok pedig ellenállnak.
Én a jézusi úton próbálok járni, s az ilyen éles kérdéseket is a tőle kapott szemüvegen át megítélni. Szerintem a rosszat csak jóval lehet legyőzni, harc által valódi megoldás nem születhet. Egy korábbi interjúban említettem: a békekötéshez mihamarabb el kell jutni odáig, hogy az ember akár veszíteni is tudjon. A békénél nincs nagyobb tét!
A böjt lényege, hogy a lélek erejét felszabadítsuk, és megismerjük Isten akaratát”
Ezt mondta már Ferenc pápa is, ami nem tetszett az ukránoknak.
Pedig mérlegre kell tenni, mi az, amit kész vagyok elveszíteni a békéért. Persze mind a két fél győzni akar, csakhogy előbb-utóbb igenis be kell látni, az nem lehetséges. Egyre többet hallani a fegyverek hatékonyságáról és tűzerejéről, erre tette le mindkét fél a voksát, amit élet- és emberellenesnek tartok. Számomra tehát csakis a magyar válasz elfogadható: ha megoldani talán nem is, kezelni kizárólag a békesség szellemében lehet az ilyen helyzeteket. Szomorúsággal tölt el, hogy ez pillanatnyilag kisebbségi álláspont. Pedig e készség nélkül nem reménykedhetünk jobb világban.
Egyesek a magyar álláspontot a Nyugattal, sőt a Szent István által hozott döntéssel való szembefordulásként értelmezik. Erről mit gondol?
Gyakran elfeledkezünk róla: államalapító királyunk volt az egyetlen Európában, aki a megváltott világ értékrendjére építette fel országát. Ő ilyen értelemben nem csupán apostoli király volt, hanem maga is apostol, amit a koronát küldő II. Szilveszter pápa is kifejezett. XVI. Benedek pápa pedig a Szuverén Máltai Lovagrend jóváhagyása kilencszázadik évfordulójának római ünnepségén – ahol én köszönthettem – első királyunk örökségére utalva ezt az üzenetet küldte: „Vigyázzanak Szent István örökségére!” És értelmezését is adta: Szent István Isten előtt vállalt felelősséget a nemzetéért.
Mi ez az örökség?
Egyrészt az apostoli küldetés, amely az istenhitre hivatkozik, a másik eleme pedig Szent István Isten előtt vállalt felelőssége a magyarságért. A felvetett kérdést tehát én csakis ebből a szemszögből tudom nézni. Évtizedekkel ezelőtt egy párizsi konferencián egy francia történész mondta, aki első királyunk iránti tiszteletből még magyarul is megtanult: a Kárpát-medence jövője csak a Szent István-i szellemben oldható meg. Sokra értékelem a 2011-es alkotmányt, mert ugyanazokat a spirituális alapokat rögzítette, mint István király. Az Alaptörvényünk visszahozta az igazságot és a reményt a szövetségi eszme megjelenítésével. A Kelet és a Nyugat kapcsolatát pedig abban a szellemben értelmezi, ahogy Szent István tette. Micsoda lelkierő és bölcsesség kellett ahhoz, hogy ortodox anyával és germán feleséggel az oldalán a keresztény Európát felrázó clunyi szellemiség jegyében hozza meg a máig ható, szuverén döntést! Tulajdonképp kikerülte a választási és válaszadási kényszer csapdáját. Bizonyos értelemben Orbán Viktor is összekapcsolta a Keletet és a Nyugatot, amit sokan idegenkedve néznek. Eljutottunk odáig – a történészek szerint is –, hogy a Kárpát-medence, a magyarság jelentette a nyugati bástyát, később pedig mi védtük a keresztény Európát. Mekkora ív ez! A történelmi idő nem mérhető össze a mi emberi életünkkel, de azt hiszem, az ország vezetése jól látja, hogy a kritika nélküli Nyugat-imádat nem hathat át mindent, s a keleti örökséggel is foglalkozni kell.
A teljes cikket a Mandiner.hu-n olvashatják.
