Áll még néhány bálvány!

A 63 éves Idol William Michael Albert Broad néven látta meg a napvilágot Angliában. Felvett nevét egyik középiskolai tanára aggatta rá, csak épp nem idolnak, hanem idleként (lusta) titulálta a fiatal srácot. A Monty Pythonos Eric Idle miatt aztán ez Idollá változott, elkerülve a névazonosságot. Ahogy a pedagógus által ráaggatott jelző is mutatta, Idol nem az iskolapadban volt aktív, hanem a zenekari próbatermekben, húszas évei körül Angliába rengeteg új zene stílus formálódott éppen, például a Sex Pistols-szal betört a punk, éledezett a szintipop és beköszönt az újhullám is.

 

Billy 1976-ban csatlakozott a Siouxsie and the Banshees-hez, majd megalapította saját zenekarát, a Generation X-et. Ki is adtak egy nagylemezt, és egy toplistást slágert is jegyeztek a Dancing With Myself személyében. Már a Generation X-en is érződött Idol zenei eklektikusságra való hajlama, zenéjük nem a nihilista Sex Pistols borult dalait vagy az akkoriban a csúcson lévő másik punk szupercsapat, a The Clash rockabillys hangzását követte, sokkal inkább újhullámos jegyeket viselt magán. Sikereik csúcsán, ahogy azt kell, Idol ki is vált a csapatból, New Yorkba utazott, ahol a Kiss menedzsere, Bill Aucoin segítségével építette tovább imázsát.

 

Egészen 1982-ig kellett várni első szólólemezére, amelynek a maga egyszerűségével a „Billy Idol” címet adta. A korong olyan slágereket tartalmazott, mint a formabontó White Wedding – klipjében az énekes a motorjával átugrat egy ablakon –, vagy a lüktető ritmusú Hot in The City. Idolnak sikerült az áttörés, zenéjét befogadta az amerikai közönség is, és ha ez megtörténik valakivel, az onnan bizton állíthatja magáról, hogy világsztár.

New Yorkban ismerkedett meg későbbi állandó zenész- és szerzőtársával, a gitárvirtuóz Steve Stevens-szel, akivel az együttműködése – kisebb szünetekkel ugyan – de a mai napig tart. Stevens egyébként Michael Jacksonnal és Robert Palmerrel is dolgozott együtt, remek session zenész és dalszerző.

 

Az énekesre visszatérve: Idol a nyolcvanasokban felépített karrierje kitartott majd még egy évtizedig. Újhullámos, rockos korszakában olyan slágerekkel gazdagította az egyetemes zenei univerzumot, mint a Rebell Yell, a Sweet Sixteen, a Cradle of Love, az Eyes Without a Face vagy a Don’t Need a Gun. A nagy zenei váltást az életében az 1993-as Cyberpunk lemez hozta el. Szakítva Stevens-szel új fazonra váltott, majd egy seregnyi zenésszel stúdióba vonulva egy szinte teljesen elektronikus albumot tett le az asztalra. Bár a kritikusokat megosztotta a tartalom, szerintem Madonna Ray of Lightja mellett a legérdekesebb elektronikus alapú és hangzású korongot sikerült megalkotnia, a 90-es években. Mindezt úgy, hogy egyébként a mainstream egészen más ágából érkezve próbált valami újat alkotni.

A sikerek aztán a 90-esek derekán elhagyták a sztárt, az újságokban leginkább drog vagy alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett balhéiról lehetett olvasni. Szerencsére Oliver Stone nem felejtette el, így szerepelhetett a Doors című filmben, hiszen maga is nagy rajongója a zenekarnak, Jim Morrison L.A. Womanje, kötelező részévé vált a koncertjeinek. Bár néhány kisebb filmszerepet még vállalt, s adott néhány best of jellegű turnét, jó pár éves csend következett a karrierjében, amit a 2005-ös rockos Devil’s Playground tört meg, már ismét Steve Stevens-szel. A visszatérés újabb zajos sikert hozott, amit rengeteg koncert, majd egy újabb tízéves pauza követett.

 

2014-ben érkezett a szupersztár producer Trevorn Hornnal közösen készített Kings & Queens of the Underground, amelynek a lemezbemutató turnéja (természetesen az elmaradhatatlan gigaslágerekkel megspékelve) szinte a mai napig tart, most éppen Billy Idol Live 2018 névre keresztelve. Ennek a koncertsorozatnak köszönhetően érkezett Budapestre Idol, aki egyébként szinte napra pontosan nyolc éve a soproni VOLT Fesztiválon koncertezett.

Ami elsőre meglepett a Park bejáratánál, hogy mennyire vegyes a hazai közönsége, s bár ahogy várható volt, a hölgyek voltak többségben a bulin, azért jó volt látni, hogy a fiatalok is szép számmal képviseltették magukat. A rosszfiú imidzs úgy látszik a mai napig menő, legalábbis én ekkora teltházat rég láttam hazai koncerthelyszínen.

Idol negyed kilenckor lépett a színpadra zenekarával. A közönség nagyon ki volt éhezve a dalokra, szinte tapintható volt az a szeretet, ahogy az „öreg rockert” fogadták. A Cyberpunk Shock to The System-jével kezdték az estét, majd a Generation X Dancing With Myslefje és az 1983-as Rebell Yell album Flesh For Fanatasy-je következett, amit Stevens nagyon szépen díszítgetett, sajnos a billentyűk mögött már nem a Dream Theater és Alice Cooper legendás billentyűse, Derek Sherinan állt, hanem Paul Trudeau, de ez azért sokat nem vett el az élményből. A dobos Erik Eldenius piszok jól hozta az ütemeket, hibátlanul tolta egész este, Stephen McGrath bőgőssel atomóra pontossággal játszottak.

 

Idol is nagyon koncentrált az énekre, de a 63 év és az elfogyasztott pia- és drogmennyiség, elég keményen meglátszódott. Bár minden relatív, nekem Idol elég fáradtnak tűnt. Mindamellett csont profin hozta a kötelezőt, ha kellett, a közönséget hergelte, megszokott grimaszait se hagyta otthon. A Can’t Break Me Down, a Doors L.A. Womanje, és a Scream, majd a John Wayne után következett az Eyes Whitout a Face, ami közben Stevens gitárt váltott és egy nejlonhúroson pengetett tovább.

A dal után következett egy hosszabb gitárszóló, amit Paco De Lucia is ihlethetett volna, a latinos szóló közben gondolkodtam el azon, hogy a koncert vajon Stevens vagy Idol bulija-e? Stevens néha sokkal nagyobb energiákat mozgatott meg a pódiumon, mint Idol, látszott hogy élvezi a koncertet, nagyon élvezetes volt hallgatni a gitárjátékát. A szólóból remek átvezetővel hozták be a Dont’ Need a Gunt, a King Rocker és a Blue Highway után aztán jött a Rebel Yell, amire szinte felrobbant a Park, körülbelül tízezren üvöltötték végig Idol legnagyobb slágerét.

 

A ráadásban a White Wedding intrója rázta fel a nagyérdeműt, amit a dal eredeti, de kicsit felturbózott változata követett, a bulit pedig Tommy James nagy slágere, a Mony Mony zárta, ami közben Ildol is gitárt ragadott. Pár pillanatra Kovács Ákos ugrott be, Billy gitártudása és színpadi mozgása megidézte lelki szemeim előtt az Ákos 50-bulit… a valóság azért ennél természetesen sokkal élvezetesebb volt.

Remek koncertet adott Idol és csapata! Bár tele volt alibizéssel a patikamérlegen kiszámolt 90 perc, nem maradt utána hiányérzetem, talán egyedül a szokásos akusztikus blokk volt az, amit igazán hiányoltam, de így is kerek volt az egész. Idol még bírja s remélem mihamarabb újra ellátogat Magyarországra.

Fotók: Zimon András