Tévéstáb előtt adott parancsot civilek bombázására Ratko Mladic
2017. november 22., szerda 19:00
„Nem tudom, Krajisnik és Karadzic hogyan magyarázza ezt meg majd a világ előtt. Ez népirtás” – ezt 1992-ben mondta boszniai szerb katonatiszteknek a szerdán emberiesség elleni bűnökért életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt Ratko Mladic tábornok. Mladic főnöke, a szakadár boszniai Szerb Köztársaságot vezető Radovan Karadzic elnök parancsairól beszélt, amelyek Kelet-Bosznia bosnyákoktól való megtisztítását célozták. Mladic már akkor tudta, hogy a terület Szerbiához csatolását vér nélkül nem lehet végrehajtani. Nem sokkal később Srebrenicában nyolcezer ember megölését vezényelte le; korábbi kijelentései alapján nem sok kétség maradt afelől, hogy népirtásban vett részt.
Kevés ítélet népirtás miatt
Mladicot szerdán egyéb bűnök mellett éppen ebben találta bűnösnek a hágai törvényszék. Bár alig lehet megszámlálni a genocídiumokat a huszadik században, rendkívül kevés ítélet született nemzetközi törvényszéken ilyen bűnökért.
Népirtás mint emberiesség elleni bűncselekmény miatt az első személyt, Jean-Paul Akayesut, a ruandai mészárlás egyik felelősét csak 1998-ban ítélték el. Bár az emberiesség elleni bűncselekmény elkövetőinek elítélését szolgáló ENSZ-egyezményhez – amelyet a náci háborús bűnösök nürnbergi pere ihletett – csaknem minden állam csatlakozott még a hidegháború alatt, eddig csak a ruandai, a dárfúri és a délszláv mészárlások felelősei állhattak bíróság elé.
Ratko Mladic nem az első, akit a nyolcezer bosnyák férfi és fiú életét kioltó srebrenicai mészárlás miatt elítéltek: 2004-ben két alárendeltje, Radislav Krstic és Vidoje Blagojevic tizennyolc, illetve harmincöt évet kapott népirtásban való bűnrészesség miatt. Tavaly negyven év börtönre ítélték Radovan Karadzicot, a boszniai Szerb Köztársaság politikai vezetőjét, szintén népirtás és háborús bűnök miatt, ő adta ki a parancsot, amelyet a Mladic által vezetett hadsereg végrehajtott.
Nagyszerb ambíciók
Amikor a nyolcvanas évek végén elindult Jugoszlávia dezintegrációja, a Slobodan Milosevic vezette belgrádi kormány célja az lett, hogy egy államban egyesítse az összes szerbek lakta területet. Ilyen volt az egyébként muszlim bosnyák többségű Bosznia-Hercegovina északi és délkeleti része, amely ma Szerb Köztársaság néven autonóm régió Bosznián belül. 1992-ben azonban, miután Bosznia-Hercegovinában népszavazással döntöttek arról, hogy az ország kilép a jugoszláv föderációból, a boszniai szerbek Radovan Karadzic vezetésével, Milosevic támogatásával szintén kikiáltották saját államukat. A terület hamarosan csatatérré vált, az egyik oldalon a szerb-jugoszláv hadsereg, helyi és más régiókból toborzott szerb milíciák, a másik oldalon a bosnyák hadsereg és paramilitáris csoportok álltak.
A szerb erők 1992-ben Bosznia nagy részét megszállták, a bosnyákok kezén csak Szarajevó és környéke maradt. A háború alatt mindkét oldal rendszeresen támadott civilekre, 1992-ig mintegy háromezer civil halt meg, és több tízezren váltak hajléktalanná. A szerb határhoz közeli bosnyák enklávékat bekerítették, de azok még sokáig kitartottak, így számos bosnyák civil menekült oda a megszállt területről. Az egyik ilyen terület volt Srebrenica és környéke, a kisvárosba több tízezer menekült érkezett. A várost hónapokig ostromolták a szerbek, ezalatt az ENSZ menekültügyi bizottsága, az UNHCR megszervezte több ezer ember evakuálását, ezt azonban a bosnyák kormány igyekezett megakadályozni, úgy vélték, így tudják megőrizni a terület bosnyák többségét.
Több évük volt felkészülni a mészárlásra
Az ENSZ-békefenntartók bevonultak, és úgynevezett biztonsági zónát jelöltek ki Srebrenicában és környékén. A tűzszüneti egyezményt azonban egyik fél sem tartotta be. Ekkor a szerb csapatok már közel álltak a város bevételéhez, a békefenntartók pedig nem mertek konfrontálódni a tankokkal és tüzérséggel felszerelt hadsereggel: a kéksisakosok fokozatosan kivonultak a zónából, de mintegy négyszáz, főleg holland ENSZ-katona még a mészárlás idején is a zónában tartózkodott. Ők sem avatkoztak közbe, annak ellenére hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. áprilisi jelentésében is arra figyelmeztetett, hogy akár huszonötezer áldozattal is járhat, ha Srebrenica szerb kézre kerül.
1995. március 8-án a tavaly elítélt Karadzic elnök adta ki a parancsot, amelyben kifejezetten arra szólította fel a hadsereget – a boszniai Szerb Köztársaság hivatalos katonaságát, a VRS-t Mladic vezetésével, valamint a hozzájuk csatlakozott félkatonai csoportokat –, hogy esélyt se adjanak a Srebrenicában tartózkodóknak a túlélésre.
A parancsot még egy jó ideig nem hajtották végre, mivel Mladic és a VRS az alatt Szarajevó ostromával volt elfoglalva – a tábornokot egyébként az ostrom során elkövetett bűnökért is elítélték. A három évig tartó ostrom alatt Mladic valósággal büszkélkedett a civilek elleni kegyetlenkedésekkel: hágai tárgyalásán több, a szerb tévében is bemutatott felvételt is levetítettek, az egyiken például „nem szerbek lakta” negyedek ellen rendelt el tüzérségi csapást, egy hangfelvételen pedig név szerint sorolta, mely utcákat kell bombázniuk.
Az ENSZ felelőssége
A szerbek végül 1995 júliusában fejezték be Srebrenica ostromát, Mladic bevonulását Milosevic és Karadzic médiája fényes győzelemként ünnepelte. A tábornok bevonulásakor azt ígérte, bosszút áll a bosnyákokon. Elsősorban katonakorú vagy annál is fiatalabb férfiakra vadásztak, akiket kivétel nélkül meg akartak ölni. Több ezer civilt ejtettek fogságba, akiket különféle módszerekkel pusztítottak el, a holttesteket tömegsírokba dobálták. Ezek feltárásán máig dolgoznak, de becslések szerint nyolcezer halálos áldozata volt a vérengzésnek. Az áldozatok között nők és gyerekek is voltak, és a katonák rengeteg nőt megerőszakoltak.
A vérengzések során súlyosan leszerepelt az ENSZ-misszió is, amelynek tagjai semmit nem tettek az erőszak megállítására. Részben felmenti őket, hogy Mladic a mészárlás előtt túszul ejtett több békefenntartót. Súlyosabb felelősségük volt a Srebrenica környéki ENSZ-támaszpont vezetőinek: a mészárlás előtt több ezer civil, főleg nők, öregek és fiatalok a támaszponton kértek menedéket, a katonák viszont kizárták őket – sokukat néhány nap múlva a VRS katonái megölték vagy megerőszakolták. Ezért a döntésért később a holland törvényszékek több tisztet is bűnösnek találtak.
Természetgyógyásznak álcázta magát Karadzic
A szerb kormány rendkívül sokáig tagadta a hadsereg és a politikai vezetés felelősségét, 2004-ig az volt Szerbia hivatalos álláspontja, hogy a gyilkosságok csak néhány elszigetelt elkövető bűnei voltak. Azt, hogy a történtek kimerítik a népirtás fogalmát, csak 2016-ban ismerték el. Talán ennek is következménye volt, hogy Mladic 2011-ig tudott bujkálni Szerbiában. A szerb rendőrség végül unokatestvére lakásán tartóztatta le, majd átadta a hágai törvényszéknek. Tekintve hogy évekig rokonánál bujkált, valószínűleg nem azért tartott ennyi ideig megtalálni a tábornokot, mert annyira jól elbújt, az elhúzódó körözés mögött valószínűleg politikai-diplomáciai játszmák húzódtak meg.
Ennél is különösebb módon került rendőrkézre a volt boszniai szerb elnök, Radovan Karadzic. Ő éveken keresztül Dragan Dabic álnéven élt Belgrádban, természetgyógyászként praktizált, új identitásával nyilvános szerepléseket is vállalt, és több száz követőre tett szert, akik nem sejtették, hogy az ősz szakállú guru valójában a háborús bűnökért körözött politikus. Azt nem tudni, hogy a szerb hatóságoknak volt-e tudomásuk Dabic valódi személyazonosságáról, annyi biztos, hogy a volt elnököt 2008-ban, rövid bécsi tartózkodás után Belgrádban letartóztatták.
