Puzsér: Orbán karakterét Habony véste vissza Felcsútig

– Az utóbbi időben mintha a média mellett egyre többet foglalkoznál a közélettel. Véletlenül alakult ez így, vagy tudatos döntés volt?
– Nem gondolom, hogy kevesebbet kritizálnám a médiát vagy a kultúrát, most is írok kritikákat például tévéműsorokról és sorozatokról. Szeretném minden közéleti téma mellett megőrizni a kultúrkritikusi szerepemet is. Igaz, hogy van elég sok téma, amiről nem lehet eldönteni, hogy kultúra vagy közélet. Ha genderizmusról, feminizmusról van szó, az most kultúra, politika vagy szociológia? Ezek a kultúrkritika határterületei.

– Úgy tudom, politikával régebben is foglalkoztál, csak volt egy időszak, amikor ez háttérbe szorult.
– Még 2005-ben indítottuk a Szélsőközép című rádióműsort a Budapest Rádióban. Először délelőtt voltunk, ezután jött Fiala János a saját adóforintjainkból származó úgynevezett autópályapénzekkel, és megvette azt a műsorsávot, így kerültünk át a délutániba. A médiapolitika nem változott azóta sem – annyira nem, hogy Fialának nemrég szűnt meg ugyanaz a Keljfeljancsi! című műsora a Rádió Q-n, melynek költségeit már fideszes önkormányzatok állták. A fülkeforradalommal még csak nem is az új Fiala Jánosok jöttek – az új klientúra ugyanazokkal a módszerekkel –, hanem maradt a régi, csak már fideszes önkormányzatok médiaklienseként.

– A tévébe hogy kerültetek át? Az elején elég meglepő helyeken szerepeltetek: Echo TV, Budapest TV…
– A Szélsőközép és a Demokrácia Rt. című műsoraink igen nagy kultúrsokkot okoztak, úgyhogy miután Rónai Egon kirúgott bennünket a 88,1-es frekvenciáról, elég sok helyre hívtak minket dolgozni. A korrektség megköveteli, hogy hozzátegyem: Rónai Egon két és fél éven át viselte el a velem való konfliktusokat és a műsoraink által teremtett konfliktusokat egyaránt. Szenvedtem tőle, keménykezű és rossz főnöknek gondoltam, de az a helyzet, hogy az országos ismertség előtt a Gang című kulturális talkshow-t megálmodó Kistamás Lászlón kívül ő volt az egyetlen döntéshozó, aki bizalmat adott annak a szakmai koncepciónak, amelyet gyártottam és amelyben hittem. Olyan bizalmat, amelyet aztán évekig nem kaptam meg a kereskedelmi platformokon, pedig akkor már nyilvánvaló volt, hogy amit gyártunk, az nemcsak erős tartalom, de komolyan vehető közönsége is van. Visszatérve a 2007-es állapothoz: miután Rónai Egon megszabadult tőlünk, valósággal lubickoltunk a hirtelen jött érdeklődésben. Mi szigorú szakmai elvet csináltunk abból, hogy ahol mikrofont tolnak a pofánkba, mi ott pofázunk – ha kamera is jön, kész öröm. Elegünk volt a másfél évtizede tartó folyamatos kirekesztősdiből, úgyhogy megfogadtuk, hogy mi mindenhova elmegyünk, ahova csak hívnak – viszont nem kötünk semmiféle tartalmi kompromisszumot se a főnökeinkkel, se szponzorokkal. Ha egy csatorna vállalhatatlan, legfeljebb meghekkeljük. Utána természetesen mindenhonnan kirúgtak minket. A Budapest TV-től durván fél év után rúgtak ki, ott az verte ki a biztosítékot, amikor legyártottuk a Médiagecik című adást. Aztán jött az Echo TV, ahol az volt a félfeudális szokás, hogy mindig Széles Gábor vesz fel, de sosem Széles Gábor rúg ki. Ott két hónapig dolgoztunk, mert azt is meghekkeltük. A Fehérbűnözés című epizód még belefért, adásban is lemehetett, a Gyurbán TV meg a Trianon-tagadás már nem. Az Echo TV-nél azt várták el, hogy úgy szidjuk a Gyurcsányt, ahogy azt a Szélsőközépben hallották, és toljuk velük együtt a Fidesz szekerét. Gyurcsány és Orbán karakterének összemosása nyilván nem fért bele ebbe a tervbe. Ezután hívtak minket a Radiocaféba, hogy indítsuk újra a Szélsőközepet. Én egyből jeleztem a főnökeinknek, hogy egész más lesz a saját frekvenciájukon hallani azt, ami egy másikon úgy tetszett nekik. Felajánlottam, hogy inkább gyártunk nekik egy kulturális műsort, de ők hajthatatlanok voltak – csakis a Szélsőközép kellett. Aztán minden úgy lett, ahogy mondtam. Egyszer felhívtuk Dávid Ibolyát, hogy felvételt készítsünk vele annak apropójából, hogy szerinte a jobboldal meg a baloldal harminc-hetven százalékban felelős a korrupcióért, a közbeszerzéseket ugyanis ilyen arányban osztották fel egymás céges hátországai közt. Én erre megkérdeztem, hogy ő – mint az egykori Orbán-kormány igazságügy-minisztere – ebből a harminc százalékból személy szerint mennyit vállal el. Válaszul Dávid Ibolya elkezdett engem felelősségre vonni, hogy hogy képzelem ezt a kérdést, aztán rám vágta a telefont. Fölhívta a főnökeimet, a felvétel nem kerülhetett adásba, engem pedig a kollégáimmal együtt kirúgtak. A Radiocafénál azt képzelték, hogy majd közéleti műsort fognak készíteni, de annyira képtelenek voltak kiállni a saját szerkesztőségük mellett, hogy egy semmiféle hatalommal nem rendelkező ellenzéki országgyűlési képviselő be tudta fenyíteni őket, és ki tudott engem rúgatni onnan. Nekik pedig nem az volt a reakciójuk erre, hogy „igazatok volt srácok, nyúlbélák vagyunk a Szélsőközéphez, térjünk akkor rá arra a kulturális műsorra, amit említettetek két hónapja”; ők ehelyett kirúgtak minket, és megbuktatták a Szélsőközepet. Ezzel teljes vákuumba kerültem: gettóba, ahol senki nem volt hajlandó foglalkoztatni többé. Nem tudtam mást tenni, mint otthagyni a közéletet és visszalépni egy kulturális térbe. Menekülőutat kellett keresnem. Láttam, hogy megy a rádióknál a műsoridő-vásárlás, szóval nagy nehezen szereztem egy szponzort, és az ő pénzéből visszamentem a Radiocaféra, és vásároltam heti kétszer két órát a hétvégi délutánban, és elindítottam A hét mesterlövésze című filmajánló műsort. Még két hónapja sem ment, amikor beütött a 2008-as hitelválság, és a szponzorom – egy számomra tök ismeretlen üdítőitalgyártó cég – jelezte, hogy kiszáll. Ekkor bementem azokhoz a főnökökhöz, akik a legutóbbi bukásukért még kirúgtak, és közöltem velük, hogy ugrott a havi kétszázezer, amiben megállapodtunk. Abban maradtunk, hogy a második havi két kilót még kifizetem nekik zsebből, és a továbbiakban gyárthatom a műsort ingyen. Ez két és fél éven át, a Radiocafé megszűnéséig tartott – durván kétszázötven óra tiszta műsoridő: egy filmenciklopédia-hangoskönyv. A legjobb minőségű médiatermék, amely eddig kijött a kezem alól – minden általam működtetett „brand” közül erre vagyok a legbüszkébb.

– Ezután jött a zsűrizés a Csillag születikben?
– Ekkor jött. Amikor A hét mesterlövésze adásai alapján készülő könyvet szerkesztettem, váratlanul megkerestek az RTL-től, hogy behívjanak egy kasztingra a Csillag születik zsűrijébe. Ekkor már rég nem kérdezte senki a véleményemet a politikáról, nem nagyon emlékeztek már rá, hogy valaha volt egy közéleti műsorom. Először azt mondtam nekik a telefonba, hogy ez nagyon rossz ötlet – még hogy én a Csillag születikbe, nem is értettem –, de aztán akinek a környezetemben beszámoltam erről, mindenki azt mondta, hogy „hülye vagy, csináljad”. Szóval visszahívtam az RTL-t egy hét múlva, hogy van-e még ez a kiadó hely abban a zsűriben, mondták, hogy van, erre mondtam nekik, hogy jó, akkor bemegyek, de nem vettem a dolgot igazán komolyan. Akkor ért az első ijedség, amikor bekerültem az RTL hatalmas sztárgyártó gépezetébe. Végignéztem, mit tettek az ilyen műsorok azokkal az értelmiségiekkel, akik beleültek ebbe vagy abba a kereskedelmi tévés zsűribe. Mit tett a zsűrizés Bakács Tiborral, mit tett Fáy Miklóssal. Ők kulturális újságírók voltak – volt egy értelmiségi közönségük –, és mi lett belőlük: a „sztárgyár-realityt” hitelesítő asszisztencia. Azt éreztem, hogy az az értelmiségi, aki széles gesztusokkal az aktuális pacsirtahangú karaoke-hercegkisasszony lábai elé helyezi a vitriolos töltőtollát, és olyanokat mond, hogy „csodálatos élmény volt”, meg hogy „nagyon szerettelek”, az mit ír majd, ha mondjuk kijön az új RHCP-album, vagy ha a Zeneakadémián előadja magát egy vonósnégyes? Ki lesz az, aki megírja azt a kritikát? Az, akinek legutóbb még egy nem hamisan éneklő kiscsaj maga volt a csoda? Azt éreztem, hogy a legrosszabb, ami egy kritikust érhet, hogy egy ilyen „reality” narrátoraként nyilvánosan elégeti a kulturális kreditjeit. Aztán a kasztingepizódok felvételén már minden erő arra irányul, hogy a zsűri meghatódjon, ha végre jön egy értékelhető produkció. Öt napon keresztül, reggeltől estig folyamatosan ott ül az ember, és zúdítják be elé a húst: végtelen mennyiségű silány produkción dolgoztatják át a zsűrit – hogy aztán amikor történik valami, ami simán csak jó, a zsűri tagjai azt érezzék, hogy „csodálatos, ez az életem élménye”. Ez a know-how, ami le van írva a formátumkönyvbe: így kell elhasználni az értelmiséget.

– Tehát nem egészen színészkedés, amikor a zsűritagok elsírják magukat?
– Az a lényeg, hogy elfelejtsd, ki voltál azelőtt, mielőtt oda beültél. Nekem ott folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ki voltam, mielőtt odamentem, és minden produkciót meg kellett mérnem egy tízes skálán. Ezen a hetes volt az, ami már a tévére való, a hatos és a hetes között az a különbség, hogy a hetesért már fizetnék ezerötszáz forintot egy klubban vagy egy színházban.

– Az a szerep, amit te töltöttél be a zsűriben, nem volt ugyanúgy a formátum része?
– De, igen. Olyannyira az volt, hogy az eredetiben, amiről a Csillag születiket koppintották, maga a formátumtulajdonos, Simon Cowell játszotta ezt a rosszzsaru-szerepet. Úgy hallottam, felmerült, hogy Hajós András kapja majd, de ő azt mondta, inkább a jó zsaru lenne. Az, aki minden indulónak megsimogatja a buksi fejét, és elmondja neki, hogy milyen aranyos volt. Én pedig nagyon büszke vagyok, hogy vele zsűrizhettem – az egyetlen alkalmas emberrel a hazai szórakoztató televíziózásban. Így aztán Rubin Kristóf, az RTL kreatívproducere belőlem gyártotta le a rossz zsarut. Bejátszotta alám a birodalmi indulót a Csillagok háborúja ötödik epizódjából – ami aztán mémesült. Mondtam is neki, hogy ez félreértés: Puzsér ott a lázadó volt, az RTL a Birodalom. Én közben nem akartam se nem jó, se nem rossz zsaru vagy zsűri lenni – csak az első tényleges zsűri a hazai tehetségkutatók történetében. Valaki, aki kivételesen nem veszi tudomásul, hogy egy „sztárgyár-realityben” érzelmi felszopónak alkalmazták, hanem csökönyösen úgy tesz, mintha egy tehetségkutatóban tényleg zsűrizne – és komolyan veszi, hogy épp kétmillió ember figyel a szavára. Ez a hömpölygő ünneplés és sztárolás közegében egy sajátos rosszzsaruságot képezett. Csakhogy Simon Cowell gyakran cinikus és kegyetlen – én nem gondolom, hogy az lettem volna. Folyamatosan figyeltem arra, hogy az előadót sose minősítsem, mindig csak a produkciójáról beszéljek. Rossz alku: kultursokkot okozni, és közben alászállni erkölcsileg.

– Mostanában nagy téma a függetlenség, civilség. A te függetlenségedet szerinted nem sérti, hogy felszólalsz tüntetéseken, vagy akár pártok mellett is?
– Miért ne nyilváníthatna véleményt egy politikailag független civil arról, hogy mely pártoknak kellene összefogniuk? Nem szólalhat fel egy politikailag független személy egy civil rendezvényen? Szerintem ez nemcsak lehetősége, hanem felelőssége is. Nem azt kellene nézni, hogy ki hol mondja, hanem hogy az illető mit mond. Én egyébként nem csinálok abból titkot, hogy például az LMP vagy a Momentum sokkal közelebb áll hozzám, mint a Fidesz vagy a DK.

– Pontosan akkor hogy néz ki nálad a pártok sorrendje? Hol áll a Jobbik?
– A jelenlegi Jobbik az Együtthöz vagy a Párbeszédhez képest még mindig távolabb áll tőlem, pláne az LMP-hez és a Momentumhoz képest. A jelenlegi Jobbik ugyanakkor lényegesen közelebb áll hozzám, mint akár a Fidesz, akár az MSZP, akár a DK.

– Hogyan definiálnád a függetlenséget?
– Úgy gondolom, az a tény, hogy van egy állásom a Hír TV-nél és a Magyar Nemzetnél, nem jelent függetlenségi deficitet. Nem megrendelésre dolgozom, nem azt írom meg, amit nekem előírnak. Fizetnek azért, hogy a saját véleményemet mondjam és írjam. Az minősít egy újságírót, hogy honnan kapja a fizetését, vagy az, hogy mit ír? Bayer Zsolttal sem az a baj, hogy a hatalom fizeti, csak látni kell, mit ír, milyen véleményt formál. Nemcsak egy-egy cikket, hanem az életművet. Amikor látszik, hogy ez vagy az a szerző mindig pont ugyanazt a véleményt formálja, amit ez vagy az a hatalmi tömb, akkor látható, hogy az illető nem független szerző. Ehhez nem kell látni a bankszámláját. Van olyan is, aki fizetés nélkül szolgálja bizonyos pártok érdekeit: egy fillért sem kap, mégsem független, a véleménye nem megbízható. Ugyanezt gondolom a civil szervezetekkel kapcsolatban. A most sorosozódó civil szervezetek meg a CÖF között az a különbség, hogy a civileket nem Soros akarata hozta létre, hanem a civilek létrehoztak egy szervezetet, amihez aztán lehívnak pénzeket a Sorostól. Azzal együtt, hogy a civil öntudat Magyarországon hagyományosan gyenge, manapság túl sokan akarnak a civilségükből megélni. Úgy gondolom, hogy az igazi civilség munka mellett vagy munka helyett zajlik, nem munka gyanánt. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az Átlátszó civil, a CÖF nem az. Nem az történt, hogy létrejött a CÖF, és a Fidesz beállt mögéjük, hanem eleve ők hozták létre a CÖF-öt, hogy látszatcivilkedjenek velük.

– Lenne olyan dolog, ami miatt már kilépnél a Magyar Nemzettől?
– Ez nem így zajlana. Ha például nem engednék kimenni egy cikkemet, mert nem szolgálja a megfelelő politikai érdeket, akkor tíz perc múlva raknám fel a Facebookra azzal, hogy itt a letiltott Magyar Nemzet-cikk. Ha azt látnám, hogy nyíltan kampányolnak a Simicska-féle orgánumok, akkor megírnám, hogy ez vállalhatatlan.

– Szóval ki nem lépnél, a forgatókönyv inkább az lenne, hogy ilyenekért kirúgnának. A közelmúltban volt egy tüntetés, ahol a felszólalásod miatt bizonyos csoportok bojkottálni akartak.
– Biztos vagyok benne, hogy sok hasonló eset volt, csak nem szereztem róluk tudomást. Szerintem ez többnyire úgy megy, hogy ha felmerül, hogy meghívnak, akkor egyből jön, hogy „ha a Puzsér jön, akkor én nem megyek”. Tudom, hogy megosztó vagyok, folyamatosan generálom a diszlájkokat – ez a szerep ezzel jár. Magyarországon mindenki a kádári jovialitásban utazik, mindenki konszenzusos próbál lenni, én más stratégiát folytatok. Mindkettő ugyanolyan legitim szerep.

– Gulyás Márton végül miért mondta le a szereplést veled együtt a tüntetésen?
– Nem mondta ki, hogy tőlem akar elhatárolódni, de a genderistákkal sem akart konfrontálódni, végül azt a kifogást találta ki, hogy azért nem áll színpadra, mert a felszólalók között nem teljesül az ötvenszázalékos női kvóta követelése. Nekem eléggé fáj, hogy egy ilyen fiatal aktivistát látok, akinek elvileg nem lenne mit vesztenie, és úgy viselkedik, mint egy politikus, helyezkedik, szavazatokat gyűjt és diszlájkokat minimalizál. Pedig ő egy civil, tökös ellenálló csávó, ha valakinek, akkor neki nem kéne kalkulálgatnia, hanem vállalnia kellene az elveit.

– Az akkor tiltakozók legtöbben a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesülettel kapcsolatos videódra mondták, hogy átléptél egy határt. Úgy tudom, hogy a Stop férfierőszak! nem is a NANE projektje volt, hanem a Habeas Corpusé. Mi a baj a NANE-val?
– A Stop férfierőszak! egy másik NANE. Én mindkettőt felhívtam azzal, hogy ver a barátnőm, és elküldtek, mondván, hogy csak női áldozatokkal foglalkoznak. Mi ez, ha nem diszkrimináció? Persze durva videó, mert ki vesz fel gárdaegyenruhát? Lehet, hogy az, aki valami fontosat el akar mondani? Talán a NANE az egyetlen szervezet jelenleg Magyarországon, amely segít a bántalmazott nőknek, de ha ez igaz, akkor is eggyel több ilyen szervezet van, mint ahány a bántalmazott férfiaknak segít. Én azt szeretném, ha bántalmazott embereknek segítenénk. Ha van egy olyan szervezet, amely azt mondja, hogy aidses fehéreket segíti, erre odamegy valaki cigányként, és elhajtják, akkor nem fogadná el senki azt a védekezést, hogy csak ők segítenek az aidses fehér embereknek. Ebből hogy következik az, hogy akkor a cigányoknak nem segítenek?

– Legalább ennyien kifogásolták a nőket pontozós videódat is.
– Ne legyünk már képmutatók: a pasik így beszélnek egymás közt a nőkről. Mindannyian tudjuk, hogy ez a munkahelyeken és a szaunákban, a gyúrótermekben és a söröskorsó mellett pontosan így megy. De amint kirakja valaki a Youtube-ra, kezdődik a szemforgatás.

– És az nem baj, hogy a férfiak egymás közt így beszélnek a nőkről? Ilyen tárgyiasítóan?
– Jobban félek attól a világtól, ahol egy politikailag ultrakorrekt gondolatrendőrség kigyomlálja a szánkból a szavakat, és előírja, hogyan beszélhetünk. George Orwell az 1984-ben megjósolta a píszít: ez az Újbeszél – a szótár, amelynek minden kiadása egyre rövidebb. Én amióta az eszemet tudom, mindent a tízes skálán értékelek, és mindent tízes listákba sorolok: filmeket, zenéket, regényírókat, vallásalapítókat – pedig az elég nagy szentségtörés. Vagy nem? Mégsem átkozott ki ezért soha senki.

– Tényleg? A vallásalapítók tízes listája hogy néz ki?
– Jézus Krisztus az első, utána jön Buddha, Lao-ce, Hermész Triszmegisztosz – valahogy így alakul az élboly. Szóval itt most arról van szó, hogy bármit szabad listázni és skálázni, kivéve a nőket?

– Magyarországon mennyire releváns kérdés szerinted a politikai korrektség? A mostani politikai kurzus nem éppen píszípárti.
– Az uralkodó politika nem. De ne a mai Magyarország alapján súlyozzuk már ezt a kérdést! Látjuk, hogy Amerikában mennyire erős akár a politikai korrektség diktátuma, akár a genderszekta – amelyek közt nyilván nagy az átfedés. Látjuk, hogy egyetemi kampuszokon professzorokat aláznak meg, mert azt mondják, lehessen már indiánnak öltözni halloweenkor. Magyarország folyamatosan le van maradva a nyugati trendektől. Ne higgyük azt, hogy ez a hullám majd nem fog ideérni, csak mert itt egy ilyen illiberális gazember rezsimje van hatalmon. Persze keletről is jön egy áramlat: a putyini-erdogani hullám már elérte Magyarországot, és ezzel szemben is limest kell építeni. De ne higgyük, hogy a gender meg a politikai korrektség majd nem fog politikai erőként fellépni Magyarországon. Amikor a háromgyerekes MSZP-s képviselő nő visszautasítja, hogy „a kormány a nők méhében matasson”, azt látjuk, hogy a politika máris elkezdte kiszolgálni ezt az itthon még szűk, de annál agresszívabb szektát. Ezzel a szélsőséges ideológiával a szélsőséges ideológiátlanság áll szemben globálisan mindenütt. Ez győzött Donald Trump képében – itthon is ez van uralmon. A fennálló rezsim két éve még illiberális volt, aztán a Nyugat végvára, ma már putyinista, két évvel ezelőtt még Azerbajdzsánnal és Törökországgal bratyizott, egy éve ő volt a nyugati civilizáció végvára. Nehogy már azt gondoljuk, hogy ez a rezsim bármilyen is! Habony Árpád folyamatosan vizsgálja a grafikonokat, és ahol látja, hogy merre görbül, az lesz másnap Orbán Viktor. Nehogy már azt higgyük, hogy Orbán Viktor létező identitás! Ő egy politikai termék. A Fidesz már egy az egyben át is vette az SZDSZ és az MSZP korábbi módszereit és gesztusait – ugyanazt az elhatárolódáskultúrát gyakorolja ő is. Gondoljunk a Fidesz-frakció kivonulására, amikor a böszme miniszterelnök szólásra emelkedik. Ahogy a Fidesz bojkottálta a Napkeltét a köztévén, az MSZP most ugyanúgy bojkottálja a komplett köztévét – hiszen az egész országos 1-es napkeltésítve lett. A 2002-es vereségből Orbán Viktor azt a következtetést vonta le, hogy a Kádár-rendszer győzött – azt ki kell szolgálni, vagy el kell búcsúzni a hatalomtól. Pedig a polgári Magyarország nem volt rossz politikai termék, nem kellett volna eldobni, csak mert egy Gyurcsány nevű szélhámos túszul tudta ejteni a harmadik magyar köztársaságot. A polgári miniszterelnök karaktere azonban sajnos csak egy kultúrmáz terméke volt, amelyet még a Bibó kollégium és a Soros Alapítvány rárakott. Aztán jött Habony Árpád, és visszavéste egész Felcsútig.

– Van szerinted olyan politikus ma a magyar közéletben, aki nem ugyanilyen politikai termék? Mi a helyzet az LMP-vel vagy a Momentummal?
– Úgy gondolom, hogy az a politikus, aki nincs tudatosan kiszámítva és legyártva mint politikai termék, bukásra van ítélve. Ha a Fideszt sikerülne leváltani, és megváltoztatni a választási rendszert, az azért volna nagyon jó, mert akkor a civil világ talán rá tudná szorítani a politikusokat arra, hogy kulturált politikai termékeket gyártsanak magukból. Természetesen az LMP és a Momentum is politikai termék. Csakhogy ők politikailag egy olyan társadalmi csoportot szolgálnak ki, amely hozzám – bevallom – közel áll. A tömegpártok, a Fidesz meg az MSZP pedig posztkádárista politikai termékeket gyártanak le magukból kifejezetten olyan csoportoknak, amelyek tőlem igen távol állnak.