2019. november 18.,
hétfő, Jenő napja

Úgy dolgozni, hogy büszke lehessen Debrecen városa

GEMZA PÉTER: A SZÍNHÁZI ÉLMÉNYNEK ÓRIÁSI SZEREPE VAN A NEVELÉSBEN

Magyar Nemzet

2019. augusztus 8., csütörtök 10:04

A debreceni Csokonai Színház sikeres évadot zárt, amit az is mutat, hogy hat bemutatójukat és két osztálytermi előadásukat viszik tovább a most kezdődő évadra. A POSZT-on két díjat is elnyertek, az ott bemutatott ­Idióta című darabban Giliga Ilka a legjobb jelmeztervező lett, Kiss Gergely Máté pedig a legjobb színésznek járó díjat nyerte el. A színidirektor Gemza Péter Ráckevei Annától vette át a stafétabotot 2018-ban a 154 éves debreceni Csokonai Színház igazgatóinak sorában.

– Nagyon gazdag a meghirdetett évad repertoárja. Nem sok a 14 bemutató és a 6+2 tovább játszott darab a társulatnak? Mit emelne ki a gazdag kínálatból?

– De, szerintem is sok. Azonban a fővárosi művészszínházakkal ellentétben egy vidéki nemzeti színháznak széles műfaji skálán, sokféle nézői igényt kell kielégítenie, és természetesen a társulat művészi fejlődése, kiteljesedése is fontos. Sok értékes, továbbjátszásra érdemes előadás született az elmúlt években, ami a leginkább szériákban játszó és az előadásokat gyorsan kijátszó vidéki színházak sorában különlegessé teszi a repertoárunkat. Három darabot emelnék ki az előttünk álló évadból. A Don Quijotét, amelyben Ilja Bocsarnikovsz fiatal orosz rendező a Három nővér és a Lear király után ismét erős alkotói kézzel nyúl egy klasszikushoz. Pass Andrea átváltozástörténetét, az Imágót, amelyet a független szcéna megkerülhetetlen fiatal művésze kifejezetten a Csokonai Színház színészeire írt. Ezenkívül Bornemisza Péter Magyar Elektráját Szabó K. István rendezésében.

– Két operát is látunk a műsortervben. A Szöktetés a szerájbólt, és a Toscát, amiről a műsorterv azt írja: „Zenés, erotikus thriller.” Milyen Toscára számíthat a nagyérdemű?

– Tosca erős, szenvedélyes nő, aki ráadásul színésznő is. Nem egy hisztérika, akit könnyű megfejteni. Nem véletlen, hogy Gábor Sylvie-t kértem fel erre a rendezésre: ő női szemmel nézte ezt a darabot, és ennek köszönhe­tően az eddigieknél komplexebb kép alakul ki Toscáról.

– Más műfaj a Csárdáskirálynő. Lehet-e újat hozni ebben az operettben, amelyet állítólag valahol mindig játszanak a világ valamelyik színpadán?

– Nem hiszem, hogy csak azért, hogy valami újat hozzunk, radikálisan hozzá kell nyúlnunk egy operetthez. Akkor lehet, ha az alkotók mondanivalója ezt kívánja meg, de én nem érzem magamra nézve kötelezőnek. Évek óta tervezgettük Somogyi-Tóth Dániel zeneigazgató úrral, hogy megcsináljuk a Csárdáskirálynőt, és most összeállt a megfelelő csapat: kiegészültünk Peller Károly játékmesterrel, Mészáros Zsófia jelmez- és Debreczeni Borbála díszlettervezővel. Egy nagy, klasszikus operettet szeretnénk színre vinni.

– Az évadot A Pál utcai fiúk musicalváltozatával indítják, amelyben szerepelnek az Ady Endre művészeti gimnázium tanulói is. A műsortervben osztálytermi előadások is lesznek. Ennyire fontosnak tartják a fiatalok színházhoz szoktatását?

– Nemcsak a színházhoz szoktatás, hanem a színház általi nevelés is a cél. Sokszor redukálják az ifjúsági programokat a jövő színházba járó generáció­jának a kinevelésére. Úgy gondolkodnak róla, mint egy üzleti tervben: nehogy már kifogyjunk a nézőkből. Erős ifjúsági programunk, a Csokonai Ifjúsági Program (röviden: CSIP) jóval több ennél. A színházi élménynek óriási szerepe van a fiatalok nevelésében, szellemi kiteljesedésében, mi ezen a téren is hiszünk a színház erejében.

– Népszerűek lettek a színház fesztiváljai. Milyenek lesznek a jövő szezonban ezek a rendezvények?

– Továbbra is a kulturális élet zászlóshajója kíván lenni a tizenhárom éve, a kortárs magyar dráma köré alapított Deszka fesztivál, és az öt éve futó, fiataloknak szánt Gördeszka is. Jól kialakult mindkettőnek a jellege, amelyet megtartunk. Az idén harmadik kiadására készülő MagdaFeszt (amely Szabó Magad író nevét rejti) még keresi önmagát. Fontosnak tartom, hogy Magyarországon legyen egy olyan fesztivál, ahol a női alkotók kiemelt figyelmet kapnak, ezzel is hozzá szeretnénk járulni, hogy jobban megismerje őket a közönség és a szakma. A Transz/Missziók vándorfesztivált két éve öt közép-európai ország öt határ menti városának (Debrecen, Rzeszów, Kassa, Ostrava, Lviv) nemzeti színháza alapította, és a Csokonai Színház mint magyar alapítótag minden évben egy-egy napot tölt meg programmal a különböző helyszíneken. Alapítóként az volt a célom, hogy legyen egy olyan nagy fesztivál, amelyen a színházon keresztül mutatjuk be a várost és a városon keresztül az országot. Idén Kassán lesz a találkozó, szeptember 12-e Debrecené és persze Magyarországé lesz. Kassára a Learrel és a Mintapinty című stúdiódarabbal megyünk. Visszük a debreceniként országos, sőt nemzetközi hírnévre szert tett Hajdu Szabolcs filmjét, az Ernelláék Farkaséknált is.

– Látható, hogy a fesztiválokon sikert aratott szerzők, rendezők megjelennek az évi repertoárban is. Fiatal külföldi rendezőket is foglalkoztatnak. Hogyan jött ez az ötlet és hogyan működik?

– Mindegyiknek személyes kapcsolat, művészi egymásra találás, egymásra hangolódás az alapja. Ilja Bocsarnikovsszal öt éven át a kaposvári nyári egyetemi táborokban találkoztunk. Amikor igazgató lettem, meghívtam. Adélaïde Pralonnal Franciaországban ismerkedtem meg. Nagyon sokoldalú alkotó, aki angolról franciára fordít drámákat, ír és rendez is. Amikor 2017-ben nálunk járt, egyszerre volt kiplakátolva Párizsban és Debrecenben. Ők jutnak most eszembe, de a hazai rendezői csapattal is hasonló a helyzet. Elengedhetetlen, hogy sok beszélgetés révén, organikusan alakuljon ki egy művészi-emberi kapcsolat, mert ez határozza meg azt a viszonyrendszert is, amely a kívülről érkező alkotó és a társulat tagjai között jön létre.

– Hosszú ideje szerkezetkész állapotban van a Latinovits Színház épülete. Vannak, akik szerint fölösleges két színház Debrecenben.

– Először is egy színház az a két színház. Egyszerűen fogalmazva: ha elkészül mind a két színházépület – esély van arra, hogy 2022 végére mind a kettő készen lesz –, akkor a Csokonai Színháznak három játszóhelye lesz. Miskolcnak a főépületben van öt. A két épülettel nagyon jó infrastruktúrájú színháza lesz a városnak. A részleteken még dolgozunk, de szakmailag megalapozott az „egy színház” elve.

– Nem lehetett volna megvárni az elkészült új színházépületet, s ha az megvan, elindítani a régi rekonstrukcióját? Így éppen kettévágja a színházi évadot a felújítás.

– Az ütemezésen kár utólag okoskodni, hiszen az életben nem mindig optimálisan mennek a dolgok, hanem úgy, ahogy a körülmények diktálják. Ilyenkor nem szoktam arra gondolni, hogyan lehetett volna másként. Ráadásul igazán izgalmas, ha az ember kimozdul a négy fal közül, és olyan tereket kezd használni, mint a Nagyerdei Stadionéi, amelyek most először kapnak színházi funkciót. Arra, hogy kénytelenek vagyunk máshol játszani, nem úgy tekint a társulat, mint egy átokra, hanem inkább egy kihívásokkal teli kalandra. Kicsit visszaidézzük a vándorszínészi létet. Mennyire nehéz? Igen, ez a két munka tényleg nagy feladat. De olyan csapatunk van a háttérben, amely régóta készül erre, és próbálja maximálisan teljesíteni. Az előkészítés fázisában kifejezetten jól állunk vele.

– Eddig rengeteg szó esett a színházról, színházi világról, de egyetlenegy sem Gemza Péterről, az igazgatóról. A táncos-koreográfus létből hogyan jutott el a rendezésig, majd az igazgatásig?

– Amikor Debrecenbe kerültem ko­reográfusként, 2008-at írtunk. Akkor jöttem haza Franciaországból, a Krisztus-oratórium volt az első, amin a Csokonai Színházban dolgoztam. Százan álltunk a színpadon, táncosok, énekkar, szólisták, színészek. Ez volt az első munkám Magyarországon. Három hónapig dolgoztam Kaposvárott, majd meg is hívtak az egyetemre tanítani, ahol két évig voltam mozgástanár. Aztán Vidnyánszky Attila akkori debreceni igazgató felkínálta a lehetőséget, hogy csináljak egy tánc- és mozgásszínházi darabot kevés szöveggel. Kiderült, van érzékem a rendezéshez. Beckett-től az Első szerelem régi nagy álmom volt. Beckett azt mondta, csak felolvasószínházban lehet előadni, nem lehet szcenírozni. Megcsináltam a díszlettervet, látványképet, és megmutattam a fiának, a jogtulajdonosnak. Azt mondta, ha ez a látványterv, akkor engedélyezi az előadást.

– Nem kapott rá a díszlet- és jelmeztervezésre is a rendezés mellett?

– Nem. Át kell engedni bizonyos területeket, hogy jobban tudjak koncentrálni a többire. Az igazgatás óta egyébként is hátrébb léptem a többi tevékenységemtől. A menedzsmentre koncentrálok, és nagyon jó, hogy nincs a munkatársaimmal súrlódás. Ez annak is köszönhető, hogy ­sokáig dolgoztam köztük.

– Hogyan látja a jövőjét öt év múlva?

– Nem tudom. De az biztos, hogy amit most csinálunk, az egy történelmi feladat. Szeretném jól elvégezni. Azt akarom, hogy ez a két színházépület úgy kerüljön ki majd a kezemből, hogy az utódaim közül 50-60 évig senkinek se legyen gondja azzal, hogyan néz ki a színház. Hogy büszke lehessen rájuk Debrecen és én is.

Magyar Nemzet