Részlet az interjúból:
"– Átvehette a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetést. Van önben egyfajta számvetés, összegzési vágy? Végiggondolta a pályáját?
– Igen, de ez a leltár már régebben is megvolt. Több mint háromszáz filmben szerepeltem. Tavaly Gyürey Vera, a Filmarchívum egykori igazgatója azzal lepett meg, hogy megkaptam ezeket DVD-n. Amikor az ember fiatalon forgat, nem is gondol arra, hogy megmaradnak-e a művei az utókornak, és tessék, most itt van a munkásságom több száz DVD-n.
– Visszanézi magát a filmekben? Elemzi a játékát?
– A Duna Televízió megtisztelt azzal, hogy levetítették pár filmemet a hétvégén, köztük A törökfejes kopját, valamint a Gyula vitéz télen-nyáront, de május végétől A névtelen vár című hatrészes filmsorozat is látható lesz a csatornán. Ha az ember odakapcsol, persze egyből visszahelyezkedik a miliőbe, tudja, mit szúrt el vagy mit csinált nagyon jól. De mindig tisztában voltam az értékeimmel, a képességemmel, így nem ér meglepetés.
– Mik jelentettek szakmai mérföldkövet akár a filmes, akár a színpadi pályáját tekintve?
– Nagyon szeretem az olyan kalandfilmeket, mint a már említett Gyula vitéz vagy A dunai hajós, mert ezekben az alkotásokban lényegében magamat kellett adnom. De ami talán az egyik legfontosabb mérföldkő, az Fábri Zoltán Fábián Bálint találkozása Istennel című filmje, mert ebben semmi mást nem kellett tennem, mint az őseimre és a hagyományainkra gondolni. Most is előttem vannak, itt élnek bennem. Soha nem tegeztem apámat meg anyámat, mert annyira tiszteltem, becsültem őket, és annyi mindent kaptam tőlük: legfőképp tartást és értékrendet. Méltósággal megöregedni, ez a legfontosabb képessége az embernek.
– Mit tart a legfontosabbnak ezen a pályán?
– Azt, amit a Páger Antal írt a szövegkönyvembe, mikor együtt játszottunk. Egyszer egy próbaszünetben elvette a könyvemet, és beleírta, mi kell a színészethez: egészséges önbizalom, hitelesség, alázat. Én a főiskolát végeztem, ő meg akkor jött haza Amerikából. Nagyon tiszteltem és nagyra becsültem őt. Amikor forgattunk egy filmet Szibériában – Az élet szerelmesét –, és alá akarták velem íratni a szerződést, Páger fölment az igazgatóhoz, és azt mondta, hogy ez a fiatal gyerek egy ugyanolyan rangú szerepet játszik, mint ő, ne öregkorában fizessék meg, hanem most. Odamentem hozzá, megköszöntem neki, ő meg csak legyintett, hogy ne is beszéljünk erről. Olyanok ezek az életemben, mint a buszmegállók, ahol leszálltam, elidőztem, élményekkel, tudással, tapasztalattal gazdagodtam, majd újra felszálltam, és mindig ment tovább a busz, sosem robbant le. Az ember egyszerűen csak attól fél, hogy egyszer véget ér a munkássága. Nagyon szeretek élni."
A teljes írás a Magyar Nemzet honlapján olvasható.
Fotó: Magyar Nemzet
