A szerb nemzetiségű Abramovic Belgrádban született. A második világháborúban partizánként harcoló, nemzeti hősként ünnepelt szülei a Tito vezette jugoszláv kormányok tagjai lettek, ezért a kislányt hatéves koráig, öccse születéséig nagyszülei nevelték. A családi nyugalmat sokáig mélyen vallásos nagyanyja jelentette számára, tőle tanulta meg a befelé fordulás, a lelkiség megélésének fontosságát. Ezzel szemben szülei a bátorságot és az akaraterőt, az élet jelentéktelenségét hangsúlyozták, azaz - miként azt egy interjúban elmondta - világnézetét egyszerre formálta a spiritualitás és a kommunizmus ideológiája. A rideg családi környezet elől a festészetbe menekült, több-kevesebb sikerrel: képein összetört teherautók és álmai nyomasztó figurái váltogatták egymást.
Képzőművészeti tanulmányait a Belgrádi Művészeti Akadémián végezte 1965 és 1970 között, két évvel később posztgraduális képzésen vett részt, Zágrábban, 1974-1975-ben az Újvidéki Művészeti Akadémián tanított.
A performansz művészet nemzetközi térnyerése a hetvenes évek elejére, Abramovic első kísérleteinek időszakára tehető. Ezen előadások sajátossága, hogy a performer saját testét használja kifejezési és közvetítő eszközként, médiumként. A gyakran előre megtervezett, gondosan kitalált eseményeket élőben, nézők előtt mutatják be, ugyanakkor - elsősorban a közönség esetleges bevonása miatt - jelentős szerephez juthat bennük a véletlen, a tervezhetetlenség, egyszeri és megismételhetetlen, közös alkotásként mutatva föl az előadást.
Hírnevét a Ritmus című, számokkal jelölt performanszai alapozták meg, amelyek valamilyen módon mindig az emberi test tűréshatárait vizsgálták. Az első, a 10. Ritmus című munkájában késekkel kopogtatott az ujjai között. Ha megsebezte magát, megállt, újrakezdte, majd a felvett hanganyagot lejátszva ismét, elölről, ügyelve arra, hogy lehetőleg ugyanott vágja meg ezúttal is a kezét, ahol már vérzett, tenyere mellett egyre terebélyesebb vérrajzolatot hagyva. A Ritmus 0-ban hat óráig állt mozdulatlanul a közönséggel szemben, akik az asztalra odakészített hetvenkét darab tárggyal bármit megtehettek vele. Hamarosan lemeztelenítették, megsebezték és töltött fegyvert tartottak a fejéhez; amikor aztán letelt a hat óra és Abramovic megmozdult - a tárgyból hirtelen élő személy lett -, a bűntudattól hajtott közönség elmenekült a helyszínről. Ezek után azonban neki is sietnie kellett - késésben volt -, mert anyja, a tekintélyelvű Banica Abramovic, ekkoriban a belgrádi Művészetek és a Forradalom Múzeumának igazgatója, a 29 éves Marinának még mindig csak este tízig adott kimenőt.
Művészetében gyakran a test által közvetítve jelent meg a kulturális, a politikai élmények, egyéni vagy társadalmi traumák és tapasztalatok igazsága, olykor önsebzőn, fájdalmasan, testébe beleíródva, mint a Thomas ajkai című akciójában, amikor egy borotvával vágott ötágú "vörös" csillagot a hasába. 1997-ben a boszniai háború borzalmait megidéző, a 47. Velencei Biennálén bemutatott, majd Arany Oroszlán-díjjal elismert Balkán barokk című performansza során 1500 friss tehéncsontból álló halom közepén ülve olykor magát is megsebezve egyenként mosta tisztára drótkefével a véres csontokat, miközben szerb népdalokat énekelt.
A már Amszterdamban élő Abramovic 1976-ban találkozott a nyugatnémet Uwe Laysiepennel, akivel azonnal egymásba szerettek, s tizenkét éven keresztül éltek és dolgoztak együtt. Elmondásuk szerint mindketten levetkőzték egójukat és egyetlen entitásként gondoltak magukra, egy "kétfejű testként", melyet úgy neveztek: "A Másik". Főleg a férfi-nő kapcsolatot és a köztük lévő feszültséget vizsgálták; ekkor születtek azok a műveik, melyek a mai napig a kortárs művészet meghatározó darabjai. Az AAA AAA projektben a nő és férfi között dúló küzdelmet jelenítették meg azzal, hogy órákon keresztül üvöltöttek közvetlen közelről egymás arcába; de olyan előadásuk is volt, melyben hajukat összekötve, ellentétes irányba néztek mozdulatlanul, tizenhat órán keresztül. Utolsó közös, egyben kapcsolatukat lezáró munkájuk a Szeretők volt: a Kínai Nagy Fal két végéről közelítettek egymáshoz, majd kilencven nap gyaloglás után találkoztak, megölelték egymást, és elbúcsúztak a másiktól.
Széles körben ismert 2010-es, A művész jelen van című alkotásán a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MOMA) maga Abramovic is kiállítási tárgy volt: egy asztalnál ült hosszú, zártnyakú, vörös ruhában, és rezzenéstelen arccal, némán nézte a vele szemben helyet foglaló látogatókat napi hét órán keresztül, hetvenöt napon át. A kiállítást közel 850 ezren keresték fel, soha ennyien nem voltak kíváncsiak egy élő művészre. Itt történt, hogy egyik nap Ulay is leült elé: a Youtube-ra felkerült, megható jelenetet több mint 14 millióan nézték meg pár nap alatt. 2012-ben Marina Abramovic élete és halála címen Robert Wilson operát írt róla, melynek Antony Hegarty szerezte a zenéjét, az előadáson Abramovic partnere Willem Dafoe volt.
A világ egyik legismertebb performanszművésze 2010-ben fölkerült a CNN televízió a XX. század legellentmondásosabb művészeit tartalmazó ötös listájára. Számos díja és kitüntetése közül az utolsót idén májusban kapta, a spanyol Nobel-díjként számon tartott Asztúria hercegnője-díj művészeti kategóriájának győztese lett. Neve művészi körökben évtizedek óta fogalomnak számít, olyan rajongókat tudhat magáénak, mint Lady Gaga vagy James Franco.
Budapesten 2012-ben, a Műcsarnok szervezésében mutatták be Az üresség nyolc leckéje happy enddel című videóinstallációját. Memoárja, az Aki átment a falon, idén jelent meg magyarul.
Fotó: artportal.hu
MTI
